- Aktív pályafutásom után természetesen kosárlabdával folytatódott a karrierem. Az egész úgy kezdődött, hogy már a 38. évemet tapostam, és a szervezetem kezdett jelezni kisebbfajta problémákat. Felmerült bennem, hogy abba kellene hagyni a játékot, de mit is kezdjek magammal utána? Abban az évben (2003/2004-es szezon) nem volt masszőrünk, és jött az ötlet miért ne lehetnék én, megpróbálom. Megbeszéltem a vezetőséggel, ők is pozitívan álltak hozzá. Beiratkoztam egy tanfolyamra, és miután elvégeztem, 2004 augusztusától, mint masszőr lettem foglalkoztatva a klubnál.
- Hogy élted, éled meg a váltást, hogy kosárlabdázóból azonnal egy csapat mellett dolgozó ember lettél?- A váltás nem volt számomra nehéz. Én azt kívánom, hogy minden sportolónak ilyen könnyű legyen. Másrészről azt gondolom, hogy segíteni is kellene az ilyen embereket, kilépve a civil életbe - hiába van rengeteg ismerősünk - nehéz munkát találni.
- Nem gondolkodtál azon, hogy esetleg az utánpótlás nevelésben segíts a csapatnak, vagy evidens volt a megüresedett masszőr állás betöltése?
- Gondolkodtam az edzőség lehetőségén is. Annak idején Kis Attilával közösen szerveztünk nyári kosáriskolákat, amik nagyon jók voltak. Az egyik probléma, ami felmerült bennem, hogy csak utánpótlás edzőségből egy családi egzisztenciát fenntartani nem lehet. A másik pedig, hogy a gyerekekhez ilyen formában nincs türelmem. Húsz évig kosárlabdáztam, és tudom, hogy egy játékos mire képes, mit tud megcsinálni. Nekem furcsa volt az, hogy a gyerekek viszont nem tudják ugyanazt követni. Beszélgettem barátaimmal, akik hasonló cipőben voltak, és ők mondták, hogy hosszú időnek kellett eltelni, amíg rájöttek, hogy lehet igazán jól és hatékonyan kezelni őket. Ezt meg kellett volna tanulni, nekem nem volt türelmem hozzá. Vezetőedzőnek lenni viszont nem egy egészséges dolog, nem egy nyugdíjas állás. A családot rángatni három évenként mindig máshova az amúgy is behatárolt magyar kosárlabdában, nem egy egyszerű dolog.
- Térjünk vissza a masszőrködéshez, mennyire volt nehéz az első időkben?
- Mint minden mást, ezt is meg kell tanulni, és tapasztalatot szerezni. Pályafutásom elején nagyon sok rutinos masszőrrel beszélgettem az utazások során, és nagyon sok jó tanáccsal láttak el. Ez nagyon fontos volt az induláskor. Ahogy mesélték, nincs kialakult trend, tendencia, séma, hogy ki milyen módon végzi a szakmáját. Most már én is tudom, hogy a tapasztalat fogja meghozni a tudást is. Ismerni kell a játékost, tudni kell milyen panaszai voltak korábban. A játékosnak kooperatívnak kell lennie, mert vannak, akiket nehéz rávenni új dolgokra. Az iskola csak egy alapot ad, a munka során tanulod meg igazán a mesterséged. A mai napig folyamatosan nézem az internetet, képzem magam, figyelem az újdonságokat. Nagyon jó a kapcsolatom az ország talán legjobb oktatójával, Tóthné Steinhaus Viktóriával, Viki nénivel, aki nagyon sokat segített és segít ma is. Ha vannak új képzések, akkor szól. És ha van, ami a tudásom felett van, készségesen segít, viszek hozzá játékost, megmutatja, hogy miképpen csináljam, elleshetem tőle a fogásokat.
- Hogy kerültél a felnőtt válogatotthoz?- A masszőr munkám kezdetén megkerestek, de a klubvezetés akkor még nem engedett el. Mindenképpen olyan embert szerettek volna, aki a kosárlabdában mozog, a sport közelében van, szinte mindenkit ismer a csapatoknál. Fontos, hogy a masszőr ismerje a játékosokat, ez ugyanis a kapcsolat alapja. Sokszor hosszú ideig, éjszakákig vagyok az asztal mellett, és ilyenkor nem csak az van a szobában, akivel nekem dolgom van, hanem többen be szoktak jönni és beszélgetünk, borozgatunk, akár hajnalig is ott vannak.
- Mekkora sikernek értékeled, hogy a válogatottnál is tevékenykedhetsz?
- Ezt nem sikernek, hanem megtiszteltetésnek veszem. Ez egy olyan pozíció, amelyet mindenki gondolkodás nélkül elvállalna. Még akkor is, ha a válogatottnál sajnos ez nagyon gyerekcipőben jár. Más nemzeti csapatnál olyan magas szintű stáb működik, szinte minden problémára van egy ember. Én sem tudok mindent ellátni, sokszor kevés vagyok egyedül. Példának hoznám az olaszokat, akik tavaly olyan stábbal jöttek a szolnoki meccsre, hogy szinte egy egész kórház volt velük.
- Mennyire volt rád féltékeny a szakma?
- Nem hiszem, hogy az lett volna. Nem lettem ezzel a lehetőséggel más ember. Nem lettem nagyképű, fellengzős, mondhatnám, maradtam egy vidéki, zalaszentgyörgyi srác. Nem érzem a szakmán belüli féltékenységet, akikkel eddig jóban voltam, azokkal ezután is jóban leszek.
- Mi jelent neked sikerélményt a munkádban?- Elsődlegesen az, ha látom, hogy egy játékosnál a kezelt probléma, sérülés megszűnik, a másik pedig, amikor a játékosok bizalommal fordulnak felém, elfogadják a véleményemet, a segíteni akarásomat. A harmadik, amellyel szinte meg is cáfolom az elsőt: ha minél kevesebbet jönnek nyűggel, problémával, akkor az tulajdonképpen azt is jelenti, hogy jó állapotban vannak, én is jól végzem a munkámat.
- Vannak neked valamilyen speciális csodaszereid, kenőcseid, amire azt mondod: ez olyan "Pötyis", a Te védjegyed?
- Ez nehéz kérdés, nem szoktunk szakmáról beszélgetni a fiúkkal. Most elkezdtem rajtuk egy trigger-pont masszázst, nem tudom más csinálja-e az országban. Ez elég fájdalmas dolog, mindig szoktam mondani, amikor kapom a tüskéket a srácoktól, hogy nincs semmi probléma, erre a padra egyszer mindenki felkerül, és akkor jön el az én időm. Nem hiszem, hogy nekem olyan csodadolgaim lennének, szerintem ugyanazt csinálom, mint az összes többi gyúró.
Nem vagyok semmivel sem különlegesebb a többinél, maximum annyiban, hogy én 210 cm magas vagyok.
- Hiányzik a kosárlabda, a játék?
- Mindenképpen! Nézve a fiúkat, én is nagyon szívesen beszállnék, de hát a test megálljt parancsol. Mikor focizni szoktunk egy gondolattal mindig előrébb lennék, de az idő sajnos halad. Még az egypalánkos játékban jó lennék ellenük, de a kétpalánkos játékban, futkosva oda-vissza, az már nem megy nekem.
- Milyen most a csapat mellett lenni?
- Nem csak nekem, hanem bárki másnak, aki most ebben a csapatban dolgozik, annak most nagyon jó! Ilyen szenzációs évet a ZTE még sohasem produkált, és remélem ez még csak a kezdet. Nem csak a fiúkon látszik az öröm, hanem ismét tele a lelátó, boldogok a szurkolók. Éppen a Bocival beszéltünk, hogy régen, amikor kevésbé ment a csapatnak, akkor is jó érzés volt a lelátóról hallani, hogy hajrá magyarok, most viszont háromezren kiabálják, hogy hajrá ZTE. Fontos hogy szeretik a csapatot, látszik az embereken, mert ez tényleg egy szerethető társaság, nem önmaguktól elszállt sztárok, hanem egyszerű emberek, akik teszik a dolgukat, és az eredmények őket igazolják.
- Mit szólsz a csapat körüli felhajtásnak, ahhoz, hogy többet vagytok fókuszban, többet foglalkoznak veletek?- Szerintem nagyon jó, ami most körülöttünk van, amit ti is csináltok szükségeltetik ahhoz, hogy ne csak mi általunk, hanem más médián keresztül is látszódjon a csapaton a profizmus. Az hogy a játékosoknak néha reprezentálni kell, valamiképp egy szükséges rossz. Én is voltam játékos, így tudom, hogy jobban szeretnének otthon pihenni, saját magukkal törődni, de ez mindenképpen kell hozzá.
- Rengeteg időt töltesz a csapat mellett, és bőven van összehasonlítási alapod is. Mi az erőssége ennek a ZTE-nek?
- Nagyon fontos, és ezt a szurkolók is láthatják, hogy nagyon jó az összhang a pályán. És amit ők nem látnak: az öltözőben ugyanilyen jó a hangulat! Egymás bíztatása mellett néha egy kis élcelődés, egészséges frocli is belefér. Az idősebb játékosok, így Kámi és Trepi is pozitív szemléletet sugároznak a fiatalok felé, és elejét veszik bármilyen negatív dolognak, ami esetleg felütné a fejét.
- Elősegíthetik a jó csapategységet, a jó hangulatot a Kámi vagy az általad szervezett disznóvágások, kerti partik?
- Biztos vagyok benne. Én is szoktam nálunk, a kertben egy évadnyitó bulit-, és amikor kijön a jó idő - úgy május környékén - egy évadzáró bulit tartania fiúknak. Idén decemberben Louis és Calvin is rettenetesen sajnálta, hogy nem lehetett megváltoztatni a hazaútjuk időpontját, és nem tudtak ott lenni az összejövetelen. Nemrég például az egész csapat Gáspiéknál volt kolbászevésen. Van egy nagyon jó forrásunk, ahol nagyon finom házikolbász van, a fiúk is oda járnak. Mondhatjuk azt, hogy én hoztam a disznóságot a csapatba. Dávidéknál volt rengeteg kolbász, amit megsütöttünk és fent volt az egész csapat, kártyáztunk, beszélgettünk. Nagyon fontos dolog ez! Nem vagyok annak a híve, mint egyes nagycsapatoknál szokás, hogy csak a pályán, és az öltőzőben kell a fiúknak egy csapatot alkotniuk. Egy újságban Mátyus János focista nyilatkozta a skóciai profi éveiről, hogy minden kedden csapatest volt, és aki nem ment el 1000 eurós büntetést kapott. Tehát a nagy nyugati profizmusban is szükség van, hogy a pályán kívül is valamilyen kapcsolatban legyenek a játékosok. Ha nem ismered meg a másikat, akkor lehet, hogy nem fogsz annyira hajtani a másikért. Lehet, hogy rendesen elvégzem a munkámat, de a mérkőzések megnyeréséhez még egy pici kell, az, hogy valamennyire ismerjem, akikkel játszom.
- A sportirodában többször találkoztunk, és feltűnt nekem az állandó jókedved mellett egy határozott életszemlélet, amelyet egy karakteres magyarságtudat is átsző. - Megpróbálok mindig vidám lenni, a pozitív szemléletet képviselni. Számomra a magyarságtudat nagyon fontos. Véleményem szerint ebből a nemzetből kiölték a magyarság érzését, nem lehetsz büszke a múltadra. Népünk múltbéli hősei, mártírjai nincsenek méltó módon kezelve. Ráadásul olyan helyzet elé állították ezt a kis országot, amely példa nélküli a világon. Területvesztéseink a magyarság egy részét elszakították tőlünk, akiktől most is tanulni lehetne. A kapcsolatok mélyítésével, a történeteikből erőt kéne meríteni, mélyíteni a magyarságtudatot. Sokat kell olvasni, főleg történelmi könyveket, amelyekből meg lehet találni, hogy kell magyarként élni, magyarként érezni. Reméljük, szebb jövő előtt állunk…
- Visszatérve a jelen Zetéjéhez: mi az, ami még hiányzik a csapat mellől, ami a mentális és fizikai felkészültség mellett erősítheti a csapatot, hogy egy igazi bajnokesélyest láthassunk benne?
- Szerintem a szűk kereteken belül minden rendben van. Habár egy kicsivel több szponzor jól jönne, hogy még erősebb legyen a csapat. Itt van például az Errea, akiktől nagyon szép dolgokat kaptunk, amitől már a megjelenésünk is az összetartást sugallja. Ha már egyszer úgy megyünk be a terembe, hogy egységes a felszerelésünk, akkor az ellenfél szemében egyfajta kissebségi komplexus alakulhat ki, hogy „ejj a betyárját, de jól néznek ki!”. Ha mindenkin ugyanaz a felszerelés van, melegítő, póló, kabát, táska, akkor azt látják, hogy ez igen, ez egy csapat! Ehhez is kellenek a szponzorok, és kell a pénz. Puskás Öcsi bácsi mondta még annak idején, „kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci”. És igaza volt! Ez van most a sportban.
- Szerinted hova tarthat a csapat ebben a bajnokságban?
- Ilyen lendülettel messze juthatunk. A kaposvári mérkőzést nézve jó volt látni a fiúkon a nyugodtságot. Elment pontokkal az ellenfél és nem látszódott rajtuk a kapkodás, a félelem. Mondtam is Csisztának, hogy nem kell aggódni, nyerni fogunk. Ha nem kerül homok a gépezetbe, akkor a végén örülhetünk. Lesznek még nehéz meccseink, ez a sorozat is meg fog szakadni egyszer, de remélem, jókor jön az a pofon és nem a végén.
- Lehet újra bajnokcsapata Zalaegerszegnek?
- Természetesen! Bennem meg sem fordul az a lehetőség, hogy nem!
A beszélgetés 2010. februárjában készült.
ZICCER, Zalakerámia-ZTE KK; Jóna István
Megosztás
