Helló Mindenkinek!
Ezer éve nem blogoltam már és szeretnék ezért bocsánatot kérni, de az igazat megvallva nem tudtam miről írni. Mikor idekerültem, eleinte úgy éreztem magam, mint egy kissrác az édességboltban, minden új volt és izgalmas. Idővel aztán hozzászoksz ezekhez az 
újdonságokhoz és a mindennapjaid részéve válnak, a napok pedig lassan elkezdenek összefolyni és komoly kihívást jelent, hogy ne csak robot módjára tedd a dolgod, hanem szívvel-lélekkel dolgozz annak ellenére, hogy nap mint nap ugyanazt csinálod. Épp azidőtájt, amikorra megszoktam volna mindent, az achilleszem fájni kezdett. Sosem volt még olyan sérülésem, ami visszatartott volna a pályára lépéstől, bár ez főleg azért alakult így, mert bármi is történjék, én mindig játszani akarok, egyszerűen nem bírok nyugton maradni. Mindig úgy álltam hozzá, hogy ha járni tudok, akkor kosarazni is. Ez a hév általában előnyömre válik játékosként, de néha káros is tud lenni, mert nem mindig tudom eldönteni, hogy mikor küzdjek tovább fogcsikorgatva, félretéve a fájdalmat, illetve mikor jön el az az idő, amikor már tényleg pihennem kellene.
Az elmúlt 6 hétben képtelen voltam edzeni, mivel az achilles-ín gyulladásom fokozatosan egyre rosszabbodott. A meccseken játszottam, viszont a játékstílusom rendesen megviselte a szervezetem, aminek köszönhetően általában szerdáig még járni sem bírtam normálisan, nemhogy futni vagy ugrani. Ha pedig valaki ennyire szeret edzeni és játszani, mint én, annak ez a helyzet valóságos kínzás. Semmit sem élvezek jobban, mint mikor lemehetek a terembe gyakorolni, szóval mérhetetlenül bosszant, hogy hordanom kell ezt rögzítőbakancsot és nap mint nap a kispadról kell néznem, ahogy a csapattársaim edzenek.
Nemcsak azért nem írtam hamarabb, mert nem volt miről, hanem azért is, mert mindenáron be akartam bizonyítani mindenkinek – és ami talán még fontosabb – magamnak, hogy Kanadából (ami ugye nem elsősorban a kosárlabda-kultúrájáról ismert) érkezve is képes vagyok boldogulni ezen a szinten, sőt, jó játékommal győzelemre tudom segíteni a csapatomat. Bár tudom, hogy most ennek érdekében nem sokat tudok tenni azon kívül, hogy szorgalmasan végigcsinálom a rehabilitációt, de az elmúlt időszak nem volt egyszerű számomra, ez az egész szituáció eléggé lelombozott, ezért úgy éreztem, talán jobb, ha csendben maradok addig, amíg nem tudom újra azt nyújtani a pályán, amire valójában képes vagyok.
Barátnőmre várva ... kaptam pár furcsa tekintetet
Sportolóként mindig érdemes észben tartani, hogy amikor a dolgaid jól mennek, azért akkor sem tökéletes minden, viszont az ellenkezője is igaz, szóval, ha jön egy rosszabb periódus, az sem a világvége.
Jelen pillanatban 4-4-es mérleggel állunk. Mostanában elbuktunk néhány szoros meccset, olyanokat, amikhez hasonlókat a szezon elején sikerült hoznunk. Néha bizony a szerencse (és a játékvezetés) is fontos szerepet játszik annak eldöntésében, hogy egy-egy összecsapás végén ki kerül a győztes és ki a vesztes oldalra, főleg egy olyan viszonylag fiatal csapat esetében, mint amilyen a miénk is, ráadásul nem is nagyon van lehetőségünk hibázásra.
Mostanában amióta nem játszhatok, folyamatosan próbáltam keresni a lehetőségeket, hogy miként tudnám a pályán kívül ragadva is fejleszteni magam, így aztán folyamatosan meccseket nézek videón és igyekszem csiszolni a játékintelligenciámat, hogy mentálisan és fizikálisan is megerősödve térhessek majd vissza, amint felépültem.
Ahogy az a fentiekből is kitűnik, az utóbbi időben eléggé magam alatt voltam, szóval hihetetlenül boldoggá tett, mikor két hete megérkezett hozzám a barátnőm. Tegnap reggel már vissza is utazott Vancouverbe, de a jelenléte segített átlendülni a holtponton, ki tudtam kapcsolódni egy kicsit mentálisan, és éppen erre volt szükségem. Felfrissültem, motivált vagyok, szóval készen állok rá, hogy visszatérjek a mókuskerékbe és kidolgozzam a belemet.
Bécsben...
Amikor két hete elmentünk Justinnal a barátnőmért Bécsbe, végre lehetőségünk nyílt egy kicsit kiszakadni Zalaegerszegről, így körül is néztünk az osztrák fővárosban, Először nyílt alkalmam tüzetesebben szemügyre venni egy igazi európai nagyvárost, és hát elképesztő volt. Elkápráztat az a mélyen gyökerező, gazdag kultúra és történelem, ami Európára jellemző, ezért alig várom, hogy még többet tudhassak meg róla és láthassak belőle.
(Megjegyzés: a kis túránk során Justin volt a sofőr, én pedig a navigátora. Maradjunk annyiban, hogy aligha lesz belőlem idegenvezető a közeli vagy akár a távoli jövőben…
Alapjáraton úgy 2,5-3 óra alatt kellett volna odaérnünk Bécsbe, ehhez képest nekünk sikerült jó 5,5 óra alatt megtenni az utat… Justin kiakadt, én csak röhögtem. Egy élmény volt.
Az elmúlt 10 hét során úgy érzem, sikerült elég jól megismernem az összes csapattársamat, de a legjobban Gáspár Dáviddal barátkoztam össze. Amikor csak szükségem van valamire, legyen szó akár néhány bátorító szóra vagy tanácsra, ő mindig segít, óriási arc, nagyon jó srác. Rendszeresen fordít nekünk (légiósoknak) a pályán és azon kívül is, alaposan megkönnyíti az ittlétünket.
Mindig elsőként érkezik az edzésre és ő marad utoljára, folyamatosan azon dolgozik, hogy egyre jobbá váljon, és mindent megtesz annak érdekében, hogy győzelemhez segítse a csapatot. Igazi vezér, aki rengeteget segített már eddig is, hogy Gee-vel beletanuljunk az európai kosárlabdába. Idővel, ahogy a sérültjeink felépülnek, szerzünk némi rutint, összecsiszolódunk, fejlődünk, és ez magával hozza majd, hogy csapatként is egységesebben, kiegyensúlyozottabban tudunk teljesíteni. A célunk eddig is az volt, hogy a szezon végére érjük el a kitűzött pozíciót, függetlenül attól, hogy most hol állunk, és továbbra is ehhez tartjuk magunkat.
Barátnőm a csapatbuszon
Hangulatát tekintve nem ez lett a legvidámabb bejegyzésem, emiatt is tépelődtem olyan sokáig, hogy megírjam-e, de aztán rájöttem, hogy én egyszerűen ilyen vagyok: ami a szívemen az a számon, nem játszom meg magam. Nem beszélek mellé, nem rizsázom és nem mondok olyat sem, amit magam sem hiszek.
Szóval úgy döntöttem, leírok mindent, ahogy jön. Végtére is, ez a blog azért van, hogy Ti, szurkolók ne csak azt láthassátok, hogy én személy szerint miket tapasztalok, milyen itt élni külföldiként, meg ami ezzel jár, hanem a csapatunk kulisszái mögé is bepillantást nyerhessetek az idény során. Megírom tehát a jó és rossz dolgokat is egyaránt, mindenféle cukormáz nélkül.
Mivel a sportban már csak így megy, azt sajnos nem garantálhatjuk, hogy minden egyes meccset megnyerünk, de azt megígérjük, hogy megszakadunk és az utolsó leheletünkig küzdeni fogunk minden egyes alkalommal, amikor csak magunkra öltjük a mezt.
Köszi, hogy folyamatosan kitartotok mellettünk!
Hajrá ZTE!
-DP
Ez a blog nem jöhetett volna létre, ha -a szerzőn túl nincs- Gombos Krisztián. Hálás köszönet érte!
Zalakerámia ZTE KK; Dallos Ádám
.jpg)
In English
Hey everyone...
It’s been eons since I wrote last and I’m sorry I haven’t written. Truth be told, I didn’t know what to write. When I first got here everything was new and exciting and you are like a kid in a candy shop. After a while you start to get into a routine and that is your life. The days start to blend together and the challenge becomes to not just go through the motions but to bring enthusiasm every single day even though you are doing the same thing everyday. Right around the time I started to get into a routine my achilles started to bug me. I have never had an injury that kept me from playing, mostly because I am willing to play through just about anything and everything because I have an extremely difficult time sitting still. I’ve always been the type of player that if I can walk, I can play. That drive makes me the player I am but it also works to my detriment at times because I do not know when I actually need to rest or when I should just tell myself to push through the pain and that I can keep going.
For the last 6 weeks of the season I haven’t been able to practice because the tendinitis in my achilles kept getting progressively worse and worse. I have been playing games but because of the way I play I punish my body and it would make me not be able to walk properly until about wednesday, let alone run and jump. For someone like myself who is a gym rat and loves the game so much this has been torturous. There is nothing I love more than being in the gym alone working on my game, so to have to wear this walking boot and watch the team practice day in day out has been immensely frustrating.
DAS BOOT
Not only did I not know what to write but also just wanted so badly just to be able to prove to everyone and more importantly myself that a kid from a school in Canada (which is not typically known for basketball) can not only play at this level, but can play well and help the team win. I know there is nothing I can do about it besides go about my rehabilitation diligently but it has been hard not to get down on myself and the situation. Basically I felt like just kind of laying low until I was able to perform the way I can.
As an athlete what you need to keep in mind is that when you are up and things are going good they are never as good as you think they are and when you are down they are never as grim as you think either.
As it stands right now we are 4-4. We have lost some games which have been close games just as at the beginning of the season we won some close games. Sometimes luck (and officiating) plays a big part in winning and losing..especially when you are a relatively young team and the margin for error is extremely small. Through the whole process of not being able to play I’ve tried to find things that I can work on even though I can’t be on the court so I’ve been keeping busy by watching lots of game tape and trying to improve my basketball IQ so when I come back I will be stronger physically and mentally.
Picking up ‘crank’ in Vienna... got a couple strange looks for this one. Don’t care.
Young Saff...acting a fool in Vienna - and me in Vienna...acting an even bigger fool.
As you can tell I was feeling a bit bummed out the last little bit with everything so when my girlfriend came two weeks ago I was extremely happy. She just left yesterday morning back to Vancouver but that mental break for me was exactly what I needed. I feel refreshed and motivated to get back in the trenches and work my ass off.
Team meal at Belgium Beer
When we picked her up from Vienna two weeks ago me and Justin finally got to get out of the town a little bit and see some stuff in Vienna. It was the first time I have really gotten out of Z-town and able to see my first real european city which was awesome. All of the history that is entrenched in european life and culture fascinates me and I can’t wait to learn and see as much as I can.
Side note there...I was in charge of navigating the trip while Justin was the driver..lets just say I won’t be getting hired as a tour guide anytime in the near or distant future. The trip to Vienna is apparently supposed to take 2.5-3 hours and it took us a solid 5 and a half. Justin was pissed...I laughed. Such is Bliss.
I have gotten to know most of the guys on the team pretty well in the first 10 weeks of being here and one of the people I have gotten to know the best is David Gaspar. Whenever I need something, whether thats words of encouragement, advice, he is the guy who helps me, he is the shit... great guy. He translates on and off the court for us (imports) and helps improve the quality of our experience here ten fold. He is always the first in the gym and the last to leave, constantly working to get better and doing everything he can to help the team win. He is a leader and has been extremely helpful with me and G to learn the european game. As we get back healthy and gain experience we will continue to gel and improve and consistency will come along with this. The goal is to be in the running at the end of the season not at the beginning and that is and continues to be our goal.
Snuck Crank (Kaitlin) onto the team bus.
The tone of this blog is not the most upbeat blog I have put out and that is what has made me hesitant about writing for so long but then I figured that is what it is about me that makes me who I am: I say what I feel and I always try to keep it real. I have no time for bullshit, small talk or saying things If I don’t believe it in... so I figured I would just put it all out there. After all the purpose of the blog is to give you, the fans, an inside look into not only my life as a foreigner, and all that comes along with that, but also with the inner dynamics of our team at any given moment of the season; the good and the bad..no sugar coating it. Like any sport we cannot promise wins every single time we step onto the court but we can promise that we will fight like hell and bust our asses every single time we put on our jerseys.
Thank you for the continued support!
Go ZTE!
-DP
Megosztás
