- Boszniában egyfajta rituálénak számít a kávé. Az emberek ott legalább napi kétszer ülnek be egy-egy kávéra, ezt a gyakoriságot én tartom itt, Zalaegerszegen is! Anno a szülőhelyemen ha felkeltem, már reggel jött 5-6 hívás, hogy éppen kivel üljek be egy feketére. Most a családdal és csapattársakkal folytatom a tradíciót, ettől kerek a napom!
- Említetted a szülőhelyedet. De mi is a Te nemzetiséged?
- Nem egyszerű kérdés ez! Bosznia-Hercegovinában születtem. A boszniai rész muszlim vallású, már a háború előtt is vallási autonómiát szerettek volna. Én azonban a hercegovinai részen és hercegovinai filozófia mentén nevelkedtem, katolikus értékrenddel, horvát gyökerekkel. Az útlevelemben is az van, hogy „kroat”. Tehát a válaszom: Boszniában születtem, de inkább horvát vagyok. De tudod, őrült történelmünk van nekünk.
- Miként élted meg Te ezt az őrületet? A délszláv háború kirobbanásakor még felnőtt ugyan nem voltál, de már annyira kis gyerek sem, tehát fel tudtad fogni a történteket.
- 3-4. osztályos voltam, amikor egészen a háború gócpontjába kerültünk a családdal. Nem sokat vártunk, egyből menekülnünk kellett. Voltak rokonaink a horvátországi Rijeka-ban, így oda autóztunk. Úgy volt, hogy 3-4 hónapot maradunk, aztán 1 év, majd hosszú-hosszú évek lettek belőle. A 3 évvel fiatalabb húgommal ott jártunk általános-, majd középiskolába is, Anyám is viszonylag hamar talált munkát. Jobb és békésebb életünk lett.
- A Te életedet mennyire befolyásolta a háború, a gyűlölet? Szakadtak meg nemzetiségi alapon barátságok, kapcsolatok?
- Nem, én nem hibáztatok senkit. Úgy gondolom, hogy vannak jó és rossz emberek. Mindegy, hogy az milyen nemzetiségű, milyen a bőre színe. Az én hátteremet ismered, de volt például unokatesóm Szerbiában, Belgrádban is.
- Vesztettél el valakit a háborúban?
- Nem. És nyilván ez árnyalja a helyzetet. Egészen más játszódik le abban az emberben, akinek hozzátartozói vesztek el buta eszmék miatt. Engem ilyen szinten – hála istennek – nem érintett a háború, így nyilván könnyebb is toleránsnak lennem.
- Mikor ismerkedtél meg a kosárlabdával?
- Az első sportélményem nem ehhez a sportághoz köthető. Boszniában édesapám MMA harcos volt, majd edző lett. (MMA - Mixed Martial Arts, más néven Kevert Harcművészetek. Az MMA egy úgynevezett Full Contact szabályrendszer, mely igen széles skáláját engedélyezi a harcművészeteknek, ezáltal vegyítve a tradicionális, illetve „újabb” küzdősportokat.) Volt egy termünk is a városban, így érthető módon azzal, egyfajta karatéval kezdtem el elsőként 4 évesen foglalkozni. A kosárlabdáról még nem is tudtam. Évekig verekedtem, majd amikor kb. 10 évesen Rijekaba kellett költöznünk, akkor hiába akartam ezt folytatni, a környéken nem volt terem. Viszonylag magas gyerek voltam már akkor is, így lehívtak kosarazni. Ottmaradtam… A küzdősport viszont (sajnos) soha többé nem lett életem része. De bizonyosan sokat tanultam abból.
- Könnyű volt Rijekában „megfertőződni” kosárlabdával? Gondolom, Te is vetted az egész régióban egyedülálló, külföldi kosárral és NBA-vel is foglalkozó horvát Kosarka című magazint…
- Természetesen minden héten jártam az újságoshoz. A legjobban azt szerettem, amikor Toni Kukoc volt a címlapon. Zseniális kosaras volt, 208 centi és mindent tudott a labdával, minden poszton extra volt. És ő ezt tiszta eszközökkel érte el, a mai sztárok kapcsán ebben már nem vagyok olyan biztos, de erről már vitatkoztunk eleget a jelenlegi amcsi csapattársaimmal… De voltak népszerű kosarasok még akkoriban a helyi csapatban: elég csak Davor Kus-ra, vagy Bazdaric-ra gondolnom.
- Felnőtt karrieredet ennek ellenére nem Rijekaban kezdted. Miért?
- Végigjártam a szamárlétrát a csapatban, amikor érettségi után dönteni kellett. Akkoriban a felnőtt gárda nagyon rossz anyagi helyzetben volt, és olyan megfontolásból, hogy ifi játékosait esetleg később el tudják adni, hosszú távú szerződéseket akartak kötni mindenkivel. Én azonban nem akartam magamat 6 (!) évre lekötni. Utolsó évemben - 1994-ben - egy jelentős utánpótlás torna MVP-je is lettem, talán emiatt is keresett meg a bosnyák Siroki. Jó csapat volt akkoriban, a Good Year Ligában játszottak, és az se volt utolsó szempont, hogy szülővárosomtól 20 percre volt a csapat. Mert bevallom, azért hiányzott a szülőföldem. A junior csapatban folyton a legjobb voltam, ám sem az első, sem második évben nem igazán kaptam lehetőséget a felnőtteknél. Hiába vezettünk 30, vagy 40 ponttal is, az az átkozott edző – nyugodtan leírhatod ezt – soha nem cserélt be. A 3. évben kölcsönadtak a bosnyák másodosztályú Grudénak, ott már azért jutott lehetőség nekem – sikerült a feljutás is. Egészen addig egyébként 3-as és 4-es poszton játszattak, viszonylag jó dobó is voltam. Ekkor azonban bezavartak a palánk alá, és szinte hihetetlen, de egyik napról a másikra elvesztettem a dobótechnikámat és lett az, amit most láttok…
- 20 évesen külföldre kerültél. Ilyen korban ez nem tipikus…
- Volt egy ottani születésű edző, aki már Németországban élt, ő kapacitált a távozásra. Fiatal voltam és bohém, így belevágtam: a német PRO B-be mentem, előbb Karlsruheba, majd az edzőt követve Stuttgartba. 20 pontokat dobtam, vezére voltam a csapatnak. De ez mégiscsak a 3. liga volt Németországban. Stuttgartban év végén feljutottunk, ám a klub anyagilag nem bírta, így én a távozás mellett döntöttem.
- Újra Bosznia következett, a festői szépségű Mostar.
- Főiskolások, sok fiatal, sok buli – élhető város volt és jó csapat a Zrinjskinél. Az első évben rutinosabb (nem feltétlenül jobb) centerek voltak előttem, csak a második szezonban sikerült kicsit többet játszanom, igaz, még többet akartam. Nagy élmény volt, hogy csapattársam lehetett az a Josip Sesar (az „európai Jordan” – a szerk.), akinél én jobb játékossal még soha nem találkoztam. Számomra ő Drazen Petrovicsnál is nagyobb spíler volt. Ám nagyot lépni nem mert. Máig emlékszem arra, hogy együtt ültünk a kávézóban, amikor a Boston Celtics hívta. Érted? A világ egyik legjobb csapata! Ő azonban teljesen nyugodtan azt mondta: „túl messze van Boston”. Zágrábig még hajlandó elmenni, Bostonig már nem. Ennyi…
- Neked viszont Szlovénia következett, egy olyan állomáshely, ahol úgy tűnik, végre megtaláltad a számításodat.
- Nagyon is! A mostari edző hívott, hogy ott végre első opció lehetek. Elődöntőt játszhattunk az Olimpia Ljubljanaval, meg is vertük őket egyszer, évtizedek után szerepeltünk a TV-ben. Dávid-Góliát csatákat vívtunk, és nem maradtunk alul! Kis csapat nagy napjai voltak azok, én a második évemben az egyik legjobb center lettem, meghívtak az All-Star meccsre. Végre megmutathattam, hogy mire vagyok képes – nem volt félelem érzetem, Euroligás centerek ellen dobáltam 20 pontokat. Újjászülettem!
- Hányattatott sors utána értél révbe, nem gondoltál addig arra, hogy akár abba is hagyod a játékot?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe. Ám kibekkeltem a lehetőséget és keményen dolgoztam. Közben azért Németországban jó visszacsatolásokat is kaptam, mert hiába volt csak 3. liga, azért mégis jó statisztikát hoztam össze. A munka meghozta gyümölcsét. És Szlovénia más szempontból is sorsfordító volt… Ez az egész olyan, mint valami szar amerikai mozifilm. Még 17 évesen voltam az országban egy 2 hetes próbajátékon. Egy bosnyák sráccal elmentünk az éjszakába bulizni, ahol megismerkedtem egy lánnyal. Összejöttünk, azonban miután nekem haza kellett mennem Horvátországba, így maradt a telefon, majd 2 hónap múlva az sem, szakítottunk. 7 év telt el, és most újra abban a városban voltam. Szörföltem azon az átkozott Facebook-on, és megtaláltam azt a lányt. Láttam, hogy hosszú kapcsolatban van, de ráírtam, hogy emlékszik-e rám. Emlékezett. Egy év múlva eljegyeztem és összeházasodtunk, most pedig itt vagyunk, nézd a négy hónapos lányomat, épp ott tolja a babakocsiban… (az Európa térre mutat – a szerk.) Félelmetes...
- Mielőtt ide érkeznénk, még szóljunk a Zalaegerszeg előtti állomáshelyedről!
- Szlovéniai két igazán sikeres év után szerettem volna nagyobb csapatba igazolni. Voltak is jó lehetőségek, ám szeptemberig nem történt semmi konkrétum. Az idő szaladt, én pedig kosarazni akartam – így végül elfogadtam a Rijeka ajánlatát. Az egykori legendás játékos, Aramis Naglic volt az edzőnk. Volt egy konditerme a városban, ott is kinn vannak a mai napig a képek, ahogy együtt játszott a barcelonai olimpián 3. helyet szerzett válogatottal: Kukoccsal, Petroviccsal, Radjaval és a többiekkel. Jól ment a játék, 1 meccsen múlt, hogy Play Off-ot játsszunk a Cibonával és a többi sztárcsapattal. Ismét váltani kellett, ekkor jött szeptemberben a ZTE megkeresése.
- Mit tudtál a magyar bajnokságról?
- Szinte semmit, de őszinte leszek, mint mindig! Nagyon-nagyon kellemes meglepetés ért. Ez egy jó liga! Ha kiveszed mondjuk a horvát ligából a 2 nagyot (Cibonát és Cedevitát), akkor a maradéknál a magyar csapatok majd’ kétszer jobbak! Ez nem vicc, és ez igaz a többi volt jugó-bajnokságra is! Elég csak azt nézni, hogy mindenhol van 3 külföldi. Amerikaiak, akik látványt visznek a játékba, akiktől lehet tanulni. Ilyen otthon nincs.
- Van-e különbség az edzők között?
- A mi edzőnk érti a kosárlabdát. A részletekig hatol, mélyen analizálja az ellenfelet. Meghallgatja a játékost is, nem gyakorol felesleges nyomást rád. Nyugodt, nem üvölt, nem dobja a szertár kulcsot 1 méterről az arcodba, nem csinálja a fesztivált. Utóbbiakat én mind átéltem korábban…
- Félre ne érts, de az előbb említett heves mentalitásból és vérmérsékletből úgy tűnik Te hoztál azért magaddal „egy adagot”. Ha nem ismernélek jobban, azt gondolnám, hogy a játékostársakkal helyenként durván is beszélsz a pályán. Kaptál hasonló visszajelzést mástól is?
- Igen, Bimbivel (Gáspár Dáviddal – a szerk.) a 2. meccs után beszéltünk erről. Ismerem ezt a hibámat. Az esetek 90%-ában ura vagyok a helyzetnek, ám van egy olyan 10%-om, amit nem szeretek magamban: túlteng bennem az adrenalin, és ami a szívemen az a számon… Aki ismer, az tudja, hogy én ilyenkor nem haragszom valakire, hanem minden áron győzni akarok. És a hirtelen düh szól belől.jpg)
em. Pár perc múlva már tudom, hogy indokolatlanul voltam ingerült. Az Albacomp ellen végig birkóztam a pozícióért, 40-nel égtünk, és ráripakodtam a csapattársamra, hogy „a fenébe is Gege, hova adod azt a labdát!”. Túlreagáltam, elnézést kértem. Ilyen sajnos az én stílusom, ebben nőttem fel, ezt láttam az edzőimtől, csapattársaimtól. Nekem is idomulnom kell, illetve valamennyire a társaknak is toleránsnak kell lenni e tulajdonságommal. Azt szeretném, ha tudná mindenki: én nem haragszom rájuk, én csak győzni akarok, tűzön-vízen keresztül. Visz ilyenkor a hév, akkor is, amikor az ellenfél táborának mutatok ki. Ilyen volt a Körmend ellen is, az egyik zsákolásom után (lásd a képen, jobbra). Az edzőmnek érthető módon nem tetszett, mindig mondani szokta, hogy nincs szükség hősökre, a sikert és a kudarcot is méltósággal kell viselni. Ám engem ez doppingol, még ha nem is sportszerű. Tudom, hogy ez rossz, ki tudja például, hogy hol fogok még játszani.
- Az azonban tény, hogy csak a jó játékosokat utálják az ellenfél szurkolói. Remélem nagyon nem fognak kedvelni!
- Ez így van. Meg aztán a jó játékost később is elfogadják. Én leginkább ezzel a mozdulattal is csak a saját csapatomat és saját csapattársaimat akartam motiválni. Még ha forró fejjel is.
- Ha már a negatívumoknál tartunk, egy dologra muszáj kitérnem: büntetők…
- Tudom! Illetve nem tudom, hogy mi lehet velem. Nem voltam soha egy nagy dobó, de ez a 48 %-os büntetőzés valóban szégyenletes. 65 % körül szoktam büntetőzni, tavaly is volt olyan meccsem, ahol 15-ből 14-et értékesítettem. Edzésen is vannak 10/10-es sorozataim, és volt olyan 100-as verseny -ezt mindig Robi írja és számolja-, amikor Kerti (Kertész Dániel - a szerk.) lett a mi Shaq-ünk. Nincs mese, ebben javulnom kell, nagy luxus 5-8 pontot veszni hagyni. Megelőzlek a következő kérdéssel: a faultokkal is óvatosan kell bánnom…
- Beszéljünk inkább a csapatról, csapattársaidról, hálásabb feladat!
- Megmondom őszintén, 2 meccs után nagyon el voltam kenődve: láttam az Alba 3 amerikaiját, a rutinos magyar játékosaikat és minket, akik 6 „pelyhedző állú kölyökkel” harcoltak. Mi lesz itt?! De már érzem, hogy egyre jobbak leszünk. Az új irányító -Donald-, nagy
on rutinos és okos játékos, ez már ennyi idő alatt is kiderült. Nyugodt, aki tanácsokat tud adni a fiataloknak és a rutinosabbaknak (így nekem) is. Vele mindenkinek a játéka eredményesebb lehet. Én nagyon várom, hogy visszatérjen „Csáábi” is (Borszéki Csaba - a szerk.), így nem csak „Dóónival” (Koma Dániel – a szerk.) leszünk a palánk alatt. Egy újabb magas ember, akire ráadásul ki is kell lépni a triplái miatt, így még több helyem lesz. De Vertivel a mezőnyben is erősödhetünk, noha nem tudom mikor térhet vissza.
Egy dolgot azonban mindig elmondok a fiataloknak: Kertinek, Ádinak (Kovács Ádám), Dévidnek (Puszta Dávid) – tudod, a magam nyers, hangos stílusával. 20-25 perceket játszhatnak 20 évesen az első osztályban. Ez óriási lehetőség! Az egész karrierem arról szólt, hogy ez nekem nem adatott meg. Itt Egerszegen ez csak rajtuk múlik. Nem lehet olyan, hogy ilyen helyzetben valaki nem próbál meg 150 %-ot teljesíteni. Mindenkit „szét kell taposni”, nem kell itt flancos statisztikával, nagy nevű ellenfelekkel foglalkozni és megijedni. Meg kell szakadni a pályán!
És ezek a srácok, az én csapattársaim, a szívüket hagyják a pályán, jó emberek, jó személyiségek. Büszke vagyok rájuk, és biztos vagyok benne, hogy ez a sok munka meghozza majd az eredményt is! Hiszek bennük, hiszek magunkban!
- Jól érzem, hogy egy magabiztos, kiegyensúlyozott és méltán optimista ember ül velem szemben?
- Én boldog ember vagyok most. Jól érzem magamat Zalaegerszegen. A belvárosban lakunk, minden közel van, a feleségem Tijana is el tud menni napi kétszer sétálni a 4 hónapos gyermekemmel Thea-val. Nem egy nagy város, de szeretünk itt élni, nekem minden feltétel adott, hogy a kosárlabdára koncentráljak. Tudok pihenni, mely szükséges ahhoz, hogy maximumot hozzak ki magamból az edzéseken és a meccseken. Ez a pihenés még nyugodtabb abban a havi 5-6 napban, amikor a 2 lány Ljubljanaba megy a gyermek orvosaihoz. Imádom a lányomat, de ilyenkor fújhat egy kicsit mindenki: ők is, én is.
Optimista vagyok, és merem ígérni a szurkolóinknak, hogy jó, egyre javuló és mindig hajtós csapatunk lesz. Nem tehetjük meg, hogy ne legjobb tudásunkat próbáljuk meg kihozni magunkból. Egy ilyen közönséget - ahol 3-tól 70 éves korig mindenki drukkol és hatalmas szeretetéről biztosít – nem lehet cserben hagyni. Ők a mi doppingunk, és nekünk ezt meg kell köszönnünk: jó és küzdelmes játékkal, győzelmekkel. Ezért dolgozunk!
Fotó: ZTE KK; Bálizs Zsuzsa; Donald Copeland
Zalakerámia ZTE KK; Dallos Ádám
Megosztás
