- Babos Marcsi néni és Fodor Csilla indított el ezen a pályán, de legtöbbet talán Kovács Lászlónak köszönhetek. Ő volt a legtovább utánpótlásedzőm, majd a mélyvízbe, a felnőttek mezőnyébe is ő dobott be. Egy nagyon jól, szisztematikusan felépített rendszerben tanultunk meg kosárlabdázni, ami talán csak a legutolsó évben tört meg, amikor Kovács László a „nagy csapat” edzője lett, és értelemszerűen nem jutott annyi ideje az utánpótlásra. Ezért természetesen nem neheztelek rá, ez az adott helyzet logikus következménye volt, az viszont biztos, hogy a folytonosság megszakadt. Nagyszerű emlékek fűznek ahhoz a csapathoz, azon túl, hogy jó barátok voltunk, még a szülők is jó közösséget alkottak. Arról nem is beszélve, hogy minden alkalommal az országos döntőbe jutottunk, s nem egyszer meg is nyertük azt. Ilyenre korábban sem volt túl gyakran példa, hasonlóra talán – ha jól emlékszem – Gáspiék, még előbb talán Kámiék idejében.
- Kétségtelenül nagyon jó generáció volt a Tietek, mégis nem túl sokan ragadtak meg az A-csoportban. Minek tulajdonítod ezt?
- Összetett a kérdés. Sokszor nem egyértelmű a helyzet: aki jó ifi-szinten, nem biztos, hogy meghatározó felnőtt kosarassá is válik. Szinte hihetetlen, de van ellentétes előjelű példa is: pár éve játszottunk a finnek ellen, akiket sikerült is legyőzni. A tavalyi selejtezőben a felnőttek mezőnyében láttam épp Kámiék ellen játszani Petteri Koponen-t, akiről kiderült, hogy pár éve még ellenünk sem nagyon villogott, most pedig az olasz elsőosztályú Bologna irányítója, és a finnek karmestere. Mindenképp kell tehetség, teljesítmény és szorgalom. De nélkülözhetetlen a szerencse is.
- Te szerencsés időszakban kerültél a ZTE-hez?
- Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy igen. Faramuci a helyzet, hisz ehhez az kellett, hogy ne a hagyományoknak megfelelően szerepeljen a csapat. Szerényebb anyagi körülmények miatt a 8 közé jutás volt a célkitűzés, vagy leginkább a vágy. Nem volt pénz több légiósra, így a mindenkori edzőknek a fiatalokhoz kellett nyúlni. Így jöhettem én is szóba. Ha nem is „habzsolhattam” a játékidőt, de válogatott-béli társaimnál is többször juthattam szóhoz.
- Emlékszel az NB I-es debütálásodra?
- Húúú, pontos dátum nem fog eszembe jutni, de még az ellenfélben sem vagyok biztos: talán a Nyíregyháza ellen léptem elsőként pályára, majd Pécsett szereztem pontot.
- De a legjobb mérkőzésedre biztosan emlékszel. 2005-ben az esélytelen ZTE a sztárokkal teletűzdelt Albacomp ellen lépett pályára…
- Bizony, ez már élénken él emlékezetemben. Dzunics vezetésével a bajnokság elején játszottunk a fehérváriakkal, ahol szerepelt Kámán Tomi, illetve a szintén ZTE-től távozó Zoki, azaz Zoran Nisavics is. Nagy meglepetésre, szinte végig vezetve gyűrtük le az Albát, Simi 21 pontot én 18-at szereztem. Ugyanabban a szezonban értem el az eddigi pontcsúcsomat is: a MAFC-ot nagyon, kb. 40 ponttal vertük el, én 21-ig jutottam.
- Talán az, a második szezonod sikerült eddig a legjobban.
- Dzunics lett az edző, aki sokat foglalkozott velünk, fiatalokkal. Reggel fél 7-re jártunk a Kölcseybe egyéni edzésekre, majd a suli után megint jöttek a fárasztó tréningek. Akkor nem mindig örültem neki, de sokat tanultam. Még „visszajátszottam” az ifiben, s az ottani alapmozgásokat meg mertem a nagyoknál is csinálni. Báne elég nagy mozgásteret biztosított, még néha irányítót is játszhattam.
- Tényleg, soha nem kacérkodtál más posztokkal?
- Alapvetően csak egy kis ideig, a középiskolás csapatban irányítottam. Előtte is inkább dobó voltam, majd az NB I-ben 2-es és 3-as pozícióban használtak a legtöbbet. Nem is volt szükség más irányítóra, hisz azt a feladatkört mindig meg tudta oldani hol Verti (Vertetics Ádám – a szerk.), vagy a két Tóth: Péter és Olivér. De speciális helyzetben vagyok most, Bödör Bence sérülése miatt ugyanis edzéseken a többiekhez viszonyított erősebb alkatom miatt én vagyok az erőcsatár, nekem kell Kyle ellen védekeznem. Mondhatom, erőt próbáló feladat…
- Erőt próbáló feladatból máskor sem volt hiány. Dzunics, majd Kis Attila után Nikola Lazics lett az edző. Akinek már visszaérkezése előtt is „híre” volt.
- Sokan óva intettek Nikolától, de jól indult a közös munka. A későbbiekben ez változott, nem volt felhőtlen a viszony közte és a csapat között. Elvesztettük önbizalmunkat, a pályán azt se mertük megcsinálni, amit tudtunk. Erre az időszakra esik az is, amikor döntenem kellett, hogy mennyire csinálom komolyan a kosárlabdát, vagy inkább a tanulás fele fordulok.
- A végeredmény ismert, de milyen volt anno ezt a döntési szituációt megélni. Hogy álltak a kérdéshez a szüleid?
- Nehéz időszak volt. Alapvetően nem tudtam, hogy a két tannyelvű gimnázium elvégzése után merre tanuljak tovább. A sportmenedzseri szak érdekelt leginkább, ami csak Budapesten volt. Az utolsó középiskolás évemet is magántanulóként töltöttem, s féltem, hogy Lazicsnál nem fog beleférni a levelező sem. Gyakorlatilag havonta lett volna egy 3 napos kiesés, de mivel se autóm, se repülőm nem volt, így utazással ez még plusz 2 napot jelentett volna. Így végül a profi kosár mellett tettem le a voksot. Noha Apukám komolyabban is kosarazott fiatalkorában és most is játszik a városi bajnokságban, nos, ő nagyon féltett és szerette volna, ha nem hagyom ott a sulit, de végül Anyuval beletörődtek, hogy így döntöttem. Ők mindig kiálltak mellettem, és most is legnagyobb drukkereim, minden hazai meccsen ott vannak, néha még idegenbe is elkísérnek.
- Ha jól tudom, nem ők az egyetlen drukkereid a szűkebb családban…
- Az Öcsém is kosarazott utánpótlás csapatokban, de ő úgy volt vele, hogy ami kötelező, amit kell, azt inkább nem is csinálja. Én talán kitartóbb vagyok nála, noha nekem sem ez a legerősebb tulajdonságom. De ha szurkolásról van szó, akkor tud fanatikus lenni: emlékszem egy dombóvári meccsünkön egyedül volt a vendég szektorban, végig bíztatott minket, s egy maga sem félt a félelmetes túlerőben lévő hazaiaknak mutogatni.
- Ha már a szurkolást és rajongást említetted: Te a hivatásossá válásod előtt mennyire követted a kosárlabda történéseit?
- Talán szégyen - talán nem, de nem voltam olyan mélyen képben a hazai dolgokat illetően. Természetesen néztem a TV 3 –már megszűnt- adón az NBA meccseket Kuka MC és Ricsi P. közvetítésével, s nagyon szerettem Iverson játékát. Sőt, őt a mai napig figyelemmel kísérem, s tetszik a Jordant követő új generáció is: James-szel, Carmelo Anthonyval vagy Chris Paullal. A ZTE meccseire a Cseranics-McClendon-féle csapattól emlékszem, illetve máig megmaradt az a Sopron elleni meccs (szintén abban a szezonban), amikor Simon Laci teljesen zöldfülűként 12 pontot szerzett.
- Pályafutásodnak fontos eleme lehet a rengeteg korosztályos válogatottban eltöltött időszak. Mire emlékszel vissza szívesen?
- Először - ha jól emlékszem - 2001-ben szerepeltem regionális válogatottakban, majd 2003-ban eljött az első igazi megmérettetés, a kadett válogatottal Szombathelyen játszottunk EB-selejtezőt. Élénken él bennem, hogy pár évvel később nem sikerült feljutnunk az A csoportba, mert Ukrajna 1-2 ponttal legyőzött bennünket. Viszont már a legjobbak között, a legmagasabb európai divízióban játszottam azzal a csapattal, melynek a feljutást a Lóránt Peti-Hendlein Roli-Ferencz Csaba és Simi fémjelezte generáció vívta ki. Sajnos már az első évben látszott, hogy túl nagy a falat, de akkor még sikerült nem kipottyanni. A következő évben már én játszottam a legtöbbet és nekem voltak a legjobb statisztikáim, azonban simán visszaestünk a B csoportba. Tanulópénznek persze az is jó volt, olyanok ellen edződhettem, mint a volt Barca játékos Ilyasova, aki már az NBA-ben pattogtat, vagy sorolhatnék sok más játékost (Teodosic, Pekovic, stb.), akik a legutóbbi felnőtt világversenyen is brillíroztak.
- Mit gondolsz, a mai magyar mezőnyből ki érhet el hasonló magasságokba?
- Hanga Ádám atletikussága okán feltétlenül. De Vojvoda Dávidnak is minden esélye megvan, hogy nagy játékos legyen, ha nem is NBA-, de Euroliga szinten. De úgy gondolom, hogy Calvin is nagyon sokra viheti, noha már nem olyan tinédzserkorú. Neki minden helyzet valódi dobóhelyzet. Szerintem nála gyengébb játékosok is pattogtatnak az NBA-ben. Sok múlik itt is (ismételten) a szerencsén, kapcsolatokon.
- Utaltunk rá, hogy felnőtt karriered elején volt egy hosszabb hullámvölgyed. Gondolkodtál akkor azon, hogy váltani fogsz?
- Az megfordult a fejemben, hogy fel kéne hagyni a hivatásos kosárlabdával, azonban klubcserén nem gondolkodtam. Noha valahogy Figo is átigazolt Barcelonából Madridba, de én nem szívesen tennék „kicsiben” hasonlót, tehát ősi riválishoz nem mennék. Én úgy érzem, hogy nekem itt kell bizonyítanom, s ha itt nem sikerül, akkor máshol sem próbálnám meg. Meg aztán mi alapján hívna egy más NB I-es csapat, ha nem a ZTE-s jó játékom okán?! Ha a ZTE-be nem férek be, akkor máshova miért kellenék? Már nem vagyok „fiatal tehetség”, nekem most már produkálnom kell valamit. Azon dolgozom, hogy sok extra munkával meghatározó játékos lehessek. Talán sikerül az áttörés. Minden velem egykorú játékos azon retteg ebben az időszakban, hogy merre folytatódik a karrierje: marad kispad melegítő, vagy előbbre lép. Én hiszek benne, hogy sok munkával, még több munkával utóbbi fog megvalósulni.
- A hasonló jellegű problémáidat kivel szoktad megbeszélni?
- Alapvetően a gondjaimat nem szoktam mással megosztani, talán ez is egy a sok rossz tulajdonságaim közül… De azért sok esetben járok hasonló cipőben Gáspival, így vele többször beszélgetünk hasonlókról. Mi vagyunk a csapat tolmácsai, ugyanazon a poszton játszunk, hasonló a szerepkörünk. Szerencsére nagyon jó közösség a mienk: a légiósokkal, a rutinos válogatott játékosokkal, és a fiatalokkal is megértjük egymást.
- Ez lehet talán a mai ZTE legnagyobb erőssége is?
- Egyértelműen! Jó szelleműek a légiósaink, akiket főleg Gáspi kiválóan pártfogol. De mindenki fordulhat mindenkihez, kiváló az öltözői hangulat. Nagyon jó egyensúly alakult ki a két edzőnk között is: Petié minden felelősség, ő a főnök, Putesz pedig a háttérből segít rengeteget a tapasztalatával. Mindenki tudja hol a helye, nincsenek villongások. Ez a mi erősségünk, ezért nem fog szétpukkanni az a bizonyos ZTE-lufi, amit sokan emlegetnek és várnak a riválisaink közül. Nyilván nem leszünk örökké csúcsformában, nyilván lesznek vereségek.
- Most csúcsformában vagyunk?
- Egyáltalán nem! Nagyon jól sikerült a felkészülésünk, a Falco elleni meccs meg valóban a csúcspont volt. De azóta nem játszunk a top-on, sokan mondják, hogy például Calvin extra formában van. Oké, volt jó meccse, de ő még többre képes. De ugyanúgy bármelyikünk! Nincsenek sztárok, mindenki elő tud lépni, akkor sem bénulunk meg, ha valaki egy-egy meccsen alulteljesít.
- Mennyire doppingol, vagy éppen nyomaszt Titeket a szurkolók, esetleg a sajtó felől érkező elvárás, miszerint ez a ZTE akár nagyon magasra is feljuthat?
- Érdekes kérdés ez, hisz én szezon előtt is azt nyilatkoztam a Ziccerben, hogy van 3-4 csapat, amelyiknek az állománya jobb nálunk. Ezt most is tartom. No meg azt is, hogy még csak a bajnokság fele sem ment el, korai még a jövendölés. Lehet, hogy jön egy sérülés és többet nem is nyerünk… De alapvetően jól esik ez az elvárás, hisz ez azt jelenti, hogy bíznak bennünk, és annak a bizalomnak van alapja.
- A bizalmat érzed a Te irányodba is? Ez a szezon eddig neked is jól indult.
- Igen, nagyon jól esik a szurkolók szeretete, meg az is, hogy jóval több lehetőséget kapok, mint mondjuk tavaly ilyenkor. Persze elégedett soha nem vagyok a teljesítményemmel. De csak ez vihet engem és a csapatot is előre. Márpedig szép idényt szeretnénk!
Forrás: ZICCER - Zalakerámia ZTE KK; Dallos Ádám
Megosztás