- Mióta vagy Te „Csiszta”?
- Régi történet ez, még gyerekkoromban ragadt rám ez a név. Focizás közben mondták, hogy „csiszta tehetség ez a srác”. Azóta rengetegen hívnak így, még a tágabb családi körből is, a kosaras társadalomban meg aztán pláne.
- Hogy kezdődött a kosárlabda iránti rajongásod, és hogy kerültél a csapathoz?
- Gyakorlatilag én annak idején kosárlabdáztam a ZTE-ben, az utánpótlás korosztályban. Sőt, még a csapat elődjében, az Építőkben, Ivánkovics Ciniékkel játszottam együtt. Akkor maradt abba az egész, amikor megházasodtam. Ha jól emlékszem ’89-’90-től viszont folyamatosan ott voltam a csapat mellett, először Sipos Lacinak segítettem, és amikor ő lebetegedett (1996-ot írhattunk), felkértek, hogy főállásba csináljam ezt a munkát, és azóta folyamatosan itt vagyok.
- Akkor Te e röpke 20 év alatt részese voltál a csapat sikereinek és kudarcainak egyaránt. Hogy emlékszel vissza ezekre?
- Az eleje az nagyon szép volt, állandóan bajnoki döntőket játszottunk, hol nyertünk, hol vesztettünk. Nyerni nagyon jó volt, kikapni meg nagyon rossz. Ezután jött egy gyengébb időszak, amikor nem tudtunk nyolcba kerülni sem, az nagyon nehéz volt. Most az utóbbi időben úgy tűnik, rátaláltunk a helyes útra, és talán újra visszatérnek a régi sikerek.
- Mennyiben változott az akkori kosaras közeg a maihoz képest?
- Teljesen más! Valószínű azért is, mert akkor húsz évvel fiatalabb voltam. A játék is változott, ami feltűnő, hogy sokkal atlétikusabb lett. A mérkőzések akkoriban társadalmi események voltak, telt ház előtt játszottunk hétről-hétre, a szurkolók határtalan szeretetétől övezve. Azt le kell szögezni, hogy a szurkolók a csapat mellett a sikereket is szeretik, és amikor ezek elmaradtak, akkor kénytelenek voltunk két –háromszáz ember előtt játszani. Bízom benne, hogy most, amikor jó a csapat, a nézők is visszatérnek a lelátókra, ahogy azt az utolsó meccseken is lehettet látni. A Falco ellen rég nem látott nézőcsúcs volt, és örömteli volt a legutóbbi Paks elleni TV-s meccs is, amikor fehérbe borult a lelátó és rengetegen bíztatták a csapatot.
- Több munkát hozott a játék folyamatos változása?
- Nem sokban változott a munkám, én egyfajta mindenes vagyok. Akkor is sok meló volt: az utakat, a feltételeket most is ugyanúgy meg kell szervezni, mint annak idején. A sikerek mellett természetesen a munka is könnyebben megy, szívesebben végzi az ember.
- Emlékeidben kutakodva, melyik az a csapat, amelyikre szívesen emlékszel?
- Ez azért nehéz, mert ahogy az ember öregszik, a körülmények is változnak Legszívesebben a bajnokcsapatra, a Földesi-Farkas-Bodrogi-féle csapatra emlékszem, mert korban közelebb álltam hozzájuk, ott szinte haveri viszonyok voltak. Most meg már a gyerekeim is lehetnének ezek a játékosok. Velük is nagyon jó a kapcsolat és különösen a tavalyi és idei csapattal is jól megvagyunk. Mentálisan nagyon erős, kiváló játéktudással is rendelkeznek a fiúk. De amúgy én valamennyi csapatot szerettem. Magyarokat és külföldieket egyaránt, utóbbiak dolgait legtöbbször mindig én intéztem. Sejo Bukva például Papának hívott, a második apukájának…
- Végezetül Te sem úszhatod meg azt a kérdést, hogy mi az az eredmény, amivel elégedett lennél, és mit látsz ebből reális esélynek a bajnokság végére?
- A reális esélyt most ebben a pillanatban nagyon nehéz megmondani. Február közepéig átigazolási időszak van, változhatnak az erőviszonyok, szóval nagyon nehéz bármit is jósolni. De hogy konkrétan mivel lennék elégedett? Aki nem azzal a reménnyel és hittel fut neki a bajnokságnak, hogy bajnok akar lenni, az szerintem neki se álljon!
Forrás: ZICCER, Zalakerámia ZTE KK; Jóna István, Dallos Ádám
- Régi történet ez, még gyerekkoromban ragadt rám ez a név. Focizás közben mondták, hogy „csiszta tehetség ez a srác”. Azóta rengetegen hívnak így, még a tágabb családi körből is, a kosaras társadalomban meg aztán pláne.
- Hogy kezdődött a kosárlabda iránti rajongásod, és hogy kerültél a csapathoz?
- Gyakorlatilag én annak idején kosárlabdáztam a ZTE-ben, az utánpótlás korosztályban. Sőt, még a csapat elődjében, az Építőkben, Ivánkovics Ciniékkel játszottam együtt. Akkor maradt abba az egész, amikor megházasodtam. Ha jól emlékszem ’89-’90-től viszont folyamatosan ott voltam a csapat mellett, először Sipos Lacinak segítettem, és amikor ő lebetegedett (1996-ot írhattunk), felkértek, hogy főállásba csináljam ezt a munkát, és azóta folyamatosan itt vagyok.
- Akkor Te e röpke 20 év alatt részese voltál a csapat sikereinek és kudarcainak egyaránt. Hogy emlékszel vissza ezekre?
- Az eleje az nagyon szép volt, állandóan bajnoki döntőket játszottunk, hol nyertünk, hol vesztettünk. Nyerni nagyon jó volt, kikapni meg nagyon rossz. Ezután jött egy gyengébb időszak, amikor nem tudtunk nyolcba kerülni sem, az nagyon nehéz volt. Most az utóbbi időben úgy tűnik, rátaláltunk a helyes útra, és talán újra visszatérnek a régi sikerek.
- Mennyiben változott az akkori kosaras közeg a maihoz képest?
- Teljesen más! Valószínű azért is, mert akkor húsz évvel fiatalabb voltam. A játék is változott, ami feltűnő, hogy sokkal atlétikusabb lett. A mérkőzések akkoriban társadalmi események voltak, telt ház előtt játszottunk hétről-hétre, a szurkolók határtalan szeretetétől övezve. Azt le kell szögezni, hogy a szurkolók a csapat mellett a sikereket is szeretik, és amikor ezek elmaradtak, akkor kénytelenek voltunk két –háromszáz ember előtt játszani. Bízom benne, hogy most, amikor jó a csapat, a nézők is visszatérnek a lelátókra, ahogy azt az utolsó meccseken is lehettet látni. A Falco ellen rég nem látott nézőcsúcs volt, és örömteli volt a legutóbbi Paks elleni TV-s meccs is, amikor fehérbe borult a lelátó és rengetegen bíztatták a csapatot.
- Több munkát hozott a játék folyamatos változása?
- Nem sokban változott a munkám, én egyfajta mindenes vagyok. Akkor is sok meló volt: az utakat, a feltételeket most is ugyanúgy meg kell szervezni, mint annak idején. A sikerek mellett természetesen a munka is könnyebben megy, szívesebben végzi az ember.
- Emlékeidben kutakodva, melyik az a csapat, amelyikre szívesen emlékszel?
- Ez azért nehéz, mert ahogy az ember öregszik, a körülmények is változnak Legszívesebben a bajnokcsapatra, a Földesi-Farkas-Bodrogi-féle csapatra emlékszem, mert korban közelebb álltam hozzájuk, ott szinte haveri viszonyok voltak. Most meg már a gyerekeim is lehetnének ezek a játékosok. Velük is nagyon jó a kapcsolat és különösen a tavalyi és idei csapattal is jól megvagyunk. Mentálisan nagyon erős, kiváló játéktudással is rendelkeznek a fiúk. De amúgy én valamennyi csapatot szerettem. Magyarokat és külföldieket egyaránt, utóbbiak dolgait legtöbbször mindig én intéztem. Sejo Bukva például Papának hívott, a második apukájának…
- Végezetül Te sem úszhatod meg azt a kérdést, hogy mi az az eredmény, amivel elégedett lennél, és mit látsz ebből reális esélynek a bajnokság végére?
- A reális esélyt most ebben a pillanatban nagyon nehéz megmondani. Február közepéig átigazolási időszak van, változhatnak az erőviszonyok, szóval nagyon nehéz bármit is jósolni. De hogy konkrétan mivel lennék elégedett? Aki nem azzal a reménnyel és hittel fut neki a bajnokságnak, hogy bajnok akar lenni, az szerintem neki se álljon!
Forrás: ZICCER, Zalakerámia ZTE KK; Jóna István, Dallos Ádám
Megosztás
