- Miért nem lettél amerikai focista?
- Gyerekkoromban imádtam azt a sportot, és máig sem csillapodott az amerikai foci iránti szeretetem. Suli előtt kosár és rögbi edzésre is jártam, de az USA-ban ahhoz, hogy egyesületi szinten játszhass, ahhoz egy komoly orvosi engedély is kell. Mivel én lusta voltam elmenni, ezért válaszút elé kerültem közvetlen az iskola előtt, hogy hova kötelezzem el magam. A legjobb haverom pont előtte törte ripityára a lábát rögbizés közben, biztos ez is segített, valamint az, hogy már voltak kosaras ösztöndíj lehetőségeim a továbbtanuláshoz. Egyébként az amerikai focit még a kosárlabdánál is viccesebb, jobb és keményebb sportágnak tartom.
- Keménység hiánya okán sok focista mondja, hogy a kosárlabda a kisasszonyok sportja, ahol minden fizikai kontaktust azonnal büntetnek…
- Azért ez nem teljesen így van, mondjuk az nagyon meglepett, hogy mennyivel több színészkedés van Európában, mint otthon. Nem akarok természetesen senkit megbántani, de például a kecskeméti Wittmann egészen nagy mester ebben, de nem kell messzire menni: Trepi és Simi is „trükkösek”.
- Craig Smith, a Los Angeles Clippers jelenlegi sztárja évekkel korábban azt mondta rólad, hogy az egyetemi bajnokság egyik leginkább alulértékeltebb játékosa vagy. Vajon miért gondolta így?
- Ezt biztosan a Duke elleni meccs után mondta, amit az egész USA-ban lehetett követni TV-ben, és nagyon jól ment a játék. Egyébként mert volna mást mondani, végig én voltam a szobatársa! Az viszont biztos, hogy más jellegű irányító voltam akkor, mint most. Inkább a társak kiszolgálása volt a feladatom, jóval kevesebb dobást vállaltam, mint a későbbiekben, akár itt, a ZTE-ben is. Ezért is volt jó az iskola végeztével váltani és kipróbálni magamat Európában.
- Mielőtt Európába érnénk, térjünk még vissza Bostonba. Milyen emlékeket őrzöl a Boston College-ról?
- Máig remek emlékeket és kapcsolatokat őrzök. Az említett Craig Smith-szel is napi rendszerességgel beszélünk, vagy említhetném Jared Dudley-t, aki a Phoenix Suns játékosa, illetve korábbi társaim kosaraznak Görögországban és Franciaországban is. 4 év után is jó otthon találkozni velük, amikor a világ összes pontjáról hazatérünk. Rengeteg dologról beszélünk ilyenkor, a kosárlabda persze háttérbe kerül, arról szezon közben eleget társalgunk. Az említettek mindegyike tudja például, hogy idén bajnokságot szeretnék nyerni a ZTE-vel. De visszatérve az NCAA-s évekre: a csapat magja velem egy időben kezdett el a csapatban játszani, tehát nagyon jól ismertük egymást. Kicsit hasonló volt a helyzet, mint most Zalaegerszegen: ismertük szinte a másik gondolatát is, remek volt a „csapat kémiája”.
- A meghiúsult NBA lehetőség után előbb Svédországba, majd Finnországba kerültél. Már távolról szemlélve ezen éveket, mit gondolsz arról az időszakról?
- Svédországban egy bajnokcsapathoz érkeztem, ahol nem sikerült ismételni. Finnország egészen más volt, ott nem voltak mindig megfelelőek a körülmények, így oda nem szívesen térnék vissza. Bár soha ne mond, hogy soha! Akkoriban többször beszéltem Daryll Hudsonnal, aki később hozzám hasonlóan Magyarországra került, tavaly ugye a Falco játékosa volt. Vele is egyetértettünk felemás finn élményeinket illetően, aztán mit hozott a sors: ő ismét Finnországba került, egy nem túl jól sikerült őszi német kaland után…
- Ha már különböző európai bajnokságokat említettél: neked melyik szerepel álmaidban?
- Ha a kosárlabda színvonalát és az életminőséget nézzük, akkor mindenképpen játszanék a spanyol, orosz, olasz, görög, vagy török ligákban.
- Most már nem titok: mielőtt újból aláírtál volna Zalaegerszegre, nagyon sokáig hezitáltál egy izraeli ajánlaton, ami miatt végül majdnem kútba is esett az újabb ZTE-s szezonod, sőt első egerszegi éved előtt is Izrael volt a másik opció. Most említetted Oroszországot és Törökországot is. Nem gondolod, hogy a hétköznapi életben ezek nem a legbiztonságosabb pontjai a világnak?
- Nekem a megélhetésemre és karrieremre kell gondolni, s ilyen szempontból ezek jó helyek. Veszély egyébként mindenhol van, azonban én úgy gondolom, ha Te nem „teszel érte”, akkor nem is lesz bajod. Én elég egyhangú, komoly ingerektől mentes életet élek: edzésre járok, és időm nagy részét a lakásban töltöm. Nem iszom, nem bulizom, maximum elmegyek moziba, vagy bowlingozni. Ez idő alatt úgy érzem, bármilyen veszélyforrást el tudok kerülni.
- Tudod mit jelent a „Lajos” szó?
- Tudtommal egy magyar név, mely az etnikumok körében igen népszerű.
- Nem feltétlenül igaz ez utóbbi, az biztos, hogy nem tekinthető modern névnek. Ennél fontosabb, hogy gyakorlatilag ez a Louis magyar megfelelője.
- Ezt nem tudtam, de meg fogom jegyezni. De miért is említetted ezt?
- Megélhetés és karrier lehetőség. Nyilván nem mondok újat azzal, hogy egy nemzeti válogatottban játszó kosaras jobban reflektorfényben van, könnyebben el tudja adni magát. Legyünk őszinték, Jason Kiddnek vagy Chris Paulnak egyelőre nem kell félnie, hogy a Team USA irányítói posztját nem velük, hanem veled képzelnék el a szakemberek. Nem gondoltál arra, hogy egy Európai Uniós útlevéllel, magyar állampolgárként (akár a magyarnak megfelelő Hinnant Lajos névvel), valamint válogatott tétmeccsekkel könnyebben menedzselnéd magadat? Sokan választottak hasonló utat.
- Igen, tudom, a Moszkvában kosarazó J.R. Holden honfitársam is Oroszországban, a nemzeti csapatban játszik már jó ideje. Ha nem is gyakran és részleteiben, de felmerült ez a lehetőség és beszéltem is Sziszivel (Szilágyi László, ügyvezető – a szerk.) erről. Tudtommal sok feltételnek kell teljesülnie ehhez, a feleségtől elkezdve, az itt eltöltött időig.
- Amennyiben a szövetség részéről van hajlandóság ilyenre, az sokat gyorsíthat a folyamaton…
- Nekem nincsenek jó tapasztalataim a magyar kosaras szövetséggel. Ugyan csak egyszer volt alkalmam találkozni egy emberrel, a jól ismert Bell-féle afférom kapcsán, a fegyelmi tárgyaláson. Ott már-már sértő nemtörődömséget, flegmaságot tapasztaltam, az illetékes úr a hivatalos tárgyaláson telefonját nyomkodta, míg mi hozzá beszéltünk. Persze remélem, hogy ez csak egy rossz példa volt. De hogy a kérdésedre őszintén is válaszoljak: most annyira nem foglalkoztat a magyar állampolgárság kérdése, ez persze változhat a későbbiekben, illetve ha más is szeretné ezt.
- Az előbb szerződéshosszabbítás kapcsán a döntéseket említettem. A pályán egy irányító magára van hagyva, sok esetben egyedül kell döntenie. Mi a helyzet az élet más területén?
- Ha konkrétan a karrierem alakulásáról beszélünk, akkor elmondhatom, most nyáron fordult elő velem először, hogy előbb én hoztam meg a döntést, majd csak utána mondtam meg a családomnak. Az ok igen egyszerű, én jobban ismerem már a körülményeket, így az élet ezen területén már rutinosabb vagyok. De előtte és sok más esetben most is kikérem mindig édesanyám véleményét. Mama a legfontosabb ember számomra, sok mindenen túl van már életében, nekem legegyszerűbb csak követnem az életútját, és hallgatni rá. Az okos ember egyébként sem csak a saját feje után megy, hanem bízik másokban, ne adj Isten’ más hibáiból tanul.
- És mit beszélgettél vele az országunkról, amikor az első ZTE-s szezonod után hazaértél? Milyen embert látott Anyukád?
- Boldog embert látott, az biztos. Amikor megmutattam a képeket, és az egerszegi szurkolók körében voltam, vagy kisgyerekekkel – láthatta, hogy szeretnek engem ott. Sőt, elmondhatom: a meghatottságtól el is sírta magát. Neki biztos nehéz azt is feldolgozni, hogy ilyen ritkán láthat. Gyerekkoromban ott volt minden meccsemen, utazott utánam. Most ez már nincs többé, igaz ott a kistesóm, akivel kezdheti az egészet újra.
- Miért nem látogatott el még Magyarországra?
- Tervben volt, sőt, az öcsém is jött volna, de végül elmaradt. Ellenben ott volt az első európai évemben, meglátogattak Svédországban. Egyébként vicces volt, ő eléggé emocionális, s a meccsemen, a nézőtéren kissé hűvösebb svéd szurkolókat bíztatta nagyobb hangerőre. Itt biztosan nem lenne panasza a hangulatra…
- Játsszunk el a gondolattal: mire fogsz emlékezni, mi fog hiányozni, amikor évek múltán nem a Mama, hanem Te magad fogod nézegetni a régi ZTE-s fotókat? Mit viszel magaddal Magyarországról?
- A prószát mindenképp, az hiányozni fog! De komolyra fordítva a szót: ez volt az első alkalom profi karrierem során, amikor egy szezonnál többet tölthettem egy szinte változatlan összetételű csapattal. Ez nagy élmény, ezt már ugye Bostonban is megtapasztaltam. Hiányozni fog Coach Peti, akivel ha nem is apa-fia viszonyunk van, de ő olyan ember, akihez bármilyen problémámmal bármikor fordulhatok. Noha nincs gondom, de tudom, hogy ő egy biztos pont. Ilyen viszonyom senki mással nem volt még Európában. Aztán ott van még Kámi, aki mindent megtesz, hogy jó csapat legyünk. A lakásán kajálunk, beszélgetünk, vagy éppen pókerezünk. De Gáspinál ugyanez a helyzet. Én más csapatoknál ilyet nem tapasztaltam. Nem beszéltem még a szurkolókról, akik akkor is mellettünk álltak, amikor tavaly még messze nem lehetett minket a legjobb csapatnak nevezni. De aztán említhetem még a menedzsment tagjait is, Sziszit, Bocit, Csisztát és még rengeteg más jó embert.
- És mi történne akkor (szintén a képzeletbeli jövőben kalandozva), amikor hosszú évek után civilként visszatérnél egy egerszegi meccsre? Kivel találkoznál szívesen a nézőtéren?
- Azt mindenképp szeretném (és ezt már korábban is említettem a blogomban), hogy valóban emlékezzenek rám, ne csak egy játékos legyek a rengeteg közül. Ehhez persze jó lenne, ha úgy köszöntenének: „íme Louis Hinnant, a 2010-es bajnokcsapat tagja”. De nehéz a kérdés, biztos jó lenne találkozni Doki lányával, Polster Peti gyerekeivel, Kámi anyukájával és a szurkolók közül… (ekkor elkezdi sorolni a neveket, majd megáll – a szerk.). De inkább bele se kezdek, nehogy kihagyjak valakit!
- Térjünk vissza a jelenbe: mi az, ami most hiányzik neked otthonról, Amerikából?
- A család mellett egészen egyszerű dolgok hiányát érzem. Épp Budapesten voltunk Calvinnel, amikor beültünk egy pizzériába. Csak néztük az embereket, és jöttek a családok, barátok, egymáshoz csapódtak, beszélgettek. Nyáron Mama nem dolgozik, így csak szól, s már megyünk is együtt kajálni, aztán szól egy haverom, hogy nincs kocsija, dobjam el őt valahova, majd az utcán egy másik ismerőssel futok össze. Ilyen itt nincs nekünk.
- De azért mindenképp egyszerűbb a helyzeted itt is azáltal, hogy vannak honfitársaid a csapatban!
- Így van, Chad érkezésének is örültem, vele is lehet közösen lazulni. Kyle kicsit más, hisz neki ott a felesége és babát várnak. Neki érthetően vannak más feladatai is.
- Mindkettőre tudsz példát, így talán tudsz dönteni. A két rossz közül melyik jobb: ha nincs barátnőd és egyedül vagy idegen országban, vagy ha van barátnőd, de otthon, több ezer kilométer távolságra tőled?
- A legjobb az, ha itt van veled az amerikai barátnőd, feleséged, s van kivel menni moziba, van aki vár Téged meleg vacsorával. De tudom, nem ez volt a kérdés. Tavaly Mike-nál (Michael Jones –a szerk.) illetve idén Chad-nél látom mennyire növeli a honvágyadat, ha a kedvesed otthon van. Ugyanakkor támaszt is ad, így talán azt mondanám, hogy egyedül mégis nehezebb.
- Elképzelhetőnek tartod, hogy legyen külföldön egy más kultúrából származó barátnőd?
- Alapvetően nem vagyok a társaság középpontja, hisz Te is ismersz, meg vannak még páran, akik tudják milyen vagyok a pályán kívül. Én szeretek oldalt meghúzódni, nem az az ember vagyok, aki a táncparkett közepén „rázza magát”. Ritkán történik meg az, hogy valakivel csak spontán megismerkedem, elég csak az otthoni barátaimra is gondolni: vagy velük nőttem fel, vagy családtagjaim, vagy a sportnak, a kosárlabdának köszönhetően ismerem őket. Őszintén szólva, nem tartom valószínűnek.
- Bánod, hogy ilyen a személyiséged?
- Néha igen, de ettől még természetesen elfogadom magamat annak, aki vagyok. Persze a pályán párszor áttöröm a gátat, kiabálok és ugrálok, sok régi barátom talán rám se ismerne. Ugyanakkor ez nem állandó jelenség, mint néhány más kosarasnál.
- Sokan Téged úgy azonosítanak, mint az első igazi kosaras blog-írót. Örülsz ennek?
- Hálás vagyok az ötletgazdának, és örülök, hogy belevágtam másfél évvel ezelőtt, hisz rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Ha 2 hétig nem jelentkezem, már megállítanak idegenek az utcán, hogy mikor lesz a következő. Ez jó érzés.
- Szintén a bloghoz és hozzád köthető a pálinkázási hagyomány. Tudhatunk ennek „titkos paktumáról”?
- Sziszinek megígértem, hogy ha bajnokok leszünk, akkor 10 kupicát bevállalok. De épp veled beszéltük már jó egy éve, hogy a hagyományt is ápolni szeretném, és bajnoki cím esetén én leszek az első, aki a dudaszó után elindul a szökőkút felé. De volt szó ZTE-s tetoválásról is, szóval van mit behajtani rajtam, remélem lesz rá alkalom!
- Noha ez utóbbiakat tervezni veszélyes, a kosárlabda utáni jövőt viszont kell. Vannak elképzeléseid?
- Az nagyszerű, hogy most is le tudok oldani, és a kosárlabdától egészen különböző világba „menekülni”. Zalaegerszegen ilyen a hangstúdió, ahol egyedül, profi körülmények között zenélhetek amatőrként, és kiléphetek a mindennapok monotóniájából. Ami a távoli jövőt illeti (és talán nem is olyan távoli: az optimális kosaras kort olyan 30-32 éves koromra teszem, utána talán váltanom kell, nem szeretném, hogy otthagyjanak a fiatal titánok. Minden tiszteltem Trepié, T.K.-é /Thomas Kelley – a szerk./, vagy éppen Kálmán Lászlóé, de én nem hiszem, hogy bírnám addig.) az alap végzetségem sport-elemző, szeretnék tehát azzal foglalkozni, noha semmi gyakorlatom nincs még. Amerikai foci és NBA jöhetne szóba, a baseballt is szeretem, de a terminológiával nem vagyok tisztában, a hokihoz, vagy az európai focihoz pedig még kevesebbet értek.
- Nem érzed néha azt, hogy a hivatásszerű kosárlabda miatt sok minden kimarad az életedből?
- Dehogynem! Ugyanakkor ez természetes dolog, ugyanez igaz majd’ minden szakmára. A sikeres rockzenész is beutazza a világot, és talán mégsem lát belőle semmit. Én például nem láttam az öcsémet felnőni. Nem tudom igazán, hogy milyen egy éles főiskolai kosármeccsen. Hogy tehetséges-e? Az nem lényeges! Csinálja azt, amiben örömét leli, én pedig igyekszem megteremteni pénzügyileg azt a közeget, hogy valóban ő dönthessen és boldog legyen.
- Jól érzem azt, hogy munkálkodik benned az a vágy, hogy visszaadhass abból valamit, amit Te kaptál?
- Abszolút! Sok környékbeli srácnak nem adatott meg olyan háttér, mint nekem. Nem voltak megfelelő barátaik, szüleik, akik meg tudták volna mutatni a helyes irányt, nem volt még annyi pénzük se, mint nekem, s sokszor a börtönbe végezték. Odamehet hozzájuk a Microsoft elnöke, Bill Gates és segíthet nekik, de ők nyilván azt mondanák: „ki vagy te, nem ismerünk, te sem ismersz minket”. Engem ismernek, én tudok az ő problémáikról és kötelességem is segíteni. Talán ennek intézményesült változata is lehet a távoli jövőm. De most fontosabb és kézzel foghatóbb célom/célunk van! Mindenki tudja miről beszélek…
ZICCER
Zalakerámia ZTE KK; Dallos Ádám
A cikk a www.ztekosar.hu tulajdona, az interjút más oldalon publikálni csak a szerző előzetes engedélyével lehet.
Megosztás
