- A családban más is kosarazik, vagy kosarazott korábban?
- Az egyik testvérem és apukám a középiskolában űzték ezt a sportágat, de nem folytatták komolyabb szinten. Nagyon szeretik, a tesóim gyerekkoromban is állandóan a TV előtt ültek, s nézték a meccseket.
- Jól sejtem, hogy Te voltál a legkisebb gyerek, aki végül szerencsét próbált ebben a világban?
- Igen. Van két bátyám és egy nővérem. Az utóbbi, Shannon, ügyvédbojtár Los Angelesben, a 2 tesóm közül a fiatalabb, Jerry, PR-t tanul és sportriporter szeretne lenni, míg a legidősebb Jamal a szüleimmel egy városban Little Rock-ban autókereskedő. Anyu a helyi kongresszusban dolgozik, Apu pedig nyugdíjas.
- Hogy emlékszel vissza a főiskolai évekre?
- Nagyszerű időszak volt. Egy igen jó helyre kerültem. Első évesként együtt edzhettem Joe Johnson-nal, aki később amerikai válogatott és All Star játékos lett Atlantában (vele most is tartom a kapcsolatot, egy városból származunk ugyanis). 1 év után pedig Jannero Pargo is nálunk kezdett. Ő végig a szobatársam volt, s hasonlóan szép karriert futott be – NBA-s csapatokban játszott, illetve idéntől Moszkvában pattogtat. Noha nagyon messze a rájátszásban soha nem jutottunk, de az előbb említettek mellett még nálunk nevelkedett Ronnie Brewer (Utah Jazz), és nem egyszer játszottunk telt ház (18 ezer ember) előtt. Nekem inkább rövidebb epizódszerepeim voltak, pontot dobni, lepattanózni, ilyesmik.
- Milyen lehetőségeid voltak a főiskola után?
- Rögtön a diploma megszerzése után egy nyári kosaras táborban voltam. Kaptam egy ajánlatot Olaszországból, de mivel még fiatalnak éreztem magam, nem tudtam sok mindent a tengeren túli világról, s nem voltam elég bátor egyedül belevágni a nagy kalandba, ezért visszautasítottam. A mai napig bánom… Az NBA-be szerettem volna kerülni, előbb az ABA, majd a CBA ligában játszottam Los Angelesben. Mivel 25 éves koromig sem kerültem közelebb az álmaimhoz, így elfogadtam azt az ajánlatot, amelyik újra Európába invitált. Nem akartam újra rossz döntést hozni.
- Így kerültél egy dallasi ügynök segítségével a németországi Heidelbergbe. Milyennek találtad az európai életet?
- Sok fogalmam nem volt arról, hogy hova kerülök majd. De nem féltem már a távol léttől, honvágytól, hisz korábban is rengeteget utaztam az USA-ban. Egyik barátom azt mondta, hogy ha egyszer megtudod milyen Európa, akkor nem akarsz visszajönni. S igaza lett. Persze ahhoz, hogy sikerült könnyen akklimatizálódni, s megtalálni a számításomat, nagy szerencse is kellett. A csapattársam Tobi, illetve a családja gondomat viselte. Tobi szinte testvéremmé vált, állandóan együtt lógtunk, közösen mentünk Svédországba kirándulni, sőt most nyáron együtt is nyaraltunk. A mai napig napi kapcsolatban vagyunk egymással.
- Heidelberg az egyik legszebb német város, gondolom nem volt nehéz megszokni az ottani életet…
- Heidelberg valóban gyönyörű. Kastélyok, kis város rengeteg egyetemistával, s minden 15-20 percen belül elérhető. A franfurti reptér is csak 30-40 perc az „Autobahn”-on.
- Ilyen szempontból gondolom Zalaegerszeg visszalépés volt.
- Szó sincs erről. Mindenhol más pozitívumból próbálok épülni. Itt egy nagyszerű apartman-ban élek, s mivel az időm nagy részét itt töltöm ez igen fontos szempont. A város is aranyos, s nem utolsó sorban a szurkolók is fantasztikusak. No meg persze az volt a célom, hogy erősebb bajnokságban játszam, mint a német másodosztály. Ez is sikerült.
- Mi volt a különbség a két kultúra között?
- Autobahn - az autópálya! Németországban nagyon jó volt, hogy sebesség limit nélkül bárhova gyorsan odaértél. Amikor megérkeztem Magyarországra, a reptérre, azt hittem max. 1 óra alatt megérkezem Dombóvárra, nem tudtam, hogy az gyakorlatilag nem Budapest külvárosa. Egy örökké valóságnak tűnt mire odaértem.
- Azért én nagyon boldog lennék, ha csak ebben a tényezőben lennénk lemaradva Németországtól!
- Azért az biztosan könnyebb volt Németországban, hogy rengetegen, szinte mindenki tudott angolul. Nyilván ebben az is közrejátszott, hogy egy nagy egyetemi városról volt szó. Itt Magyarországon a boltokban is nehezen értetem meg magam. Igyekszem magyarul tanulni, de nem megy túl jól. Ebben messze Louis a legjobb az egerszegi amerikaiak közül. S ha már a boltokat említettem: nekem az is nagyon furcsa, hogy milyen rövid ideig, hétközben 6-ig, hétvégén meg csak szombat délelőtt vannak nyitva. A szombat délelőtt egyébként is normális esetben az alvásé, nem?! :-)
Egyébként a téli szünetben voltam a barátnőmmel Párizsban, ami köztudottan az egyik legszebb főváros a világon, s amikor visszatértünk Budapestre – teljesen ledöbbentünk: mintha még mindig a francia városban lettünk volna! Gyönyörű ez a város a hidakkal, a várral.
- Első magyarországi állomáshelyed Dombóvár volt. Mire emlékszel?
- Megmondom őszintén nem sok mindenre. 2 hetet töltöttem ott, akkor még egészen más játékosok alkották a keretet, nem volt még ott Anthony Dill, akit Dallasból és a német ProA-ból is ismerek. A srácokkal jól kijöttem, de amikor a vasárnapi, zalaegerszegi ZTE-Dombóvár felkészülési meccs után megtudtam, hogy a ZTE szívesen látna, akkor nem sokat teketóriáztam. Szebb volt a csarnok és a város, nagyon örültem, hogy ide kerülhetek.
- Milyen légkör fogadott Zalaegerszegen? Volt a németországihoz hasonló csapattárs, aki segített a beilleszkedésben?
- Sokkal kellemesebb volt a légkör, mint korábban. Nagyon segítőkész volt mindenki, de mindenek előtt Gáspi, azaz „G”. Azt hiszem igazi barátomnak tekinthetem. Többször edzések után együtt megyünk kajálni, s órákig képesek vagyunk beszélgetni. Ha szükségem van valakire, rá mindig számíthatok. Szegényt minden nap felhívom vacsora rendelés miatt, neki mondom el, hogy éppen milyen pasta-t szeretnék enni, s ebben is segít. De a barátnőkkel is többször voltunk együtt, illetve nem egyszer bízta rám a kutyáját is.
De nagyon jó a viszonyom Srdjan-nal is. Egy házban lakunk, s idekerülésemkor mindig hozzá csengettem be: „Szí-dzsán, kellene ez, kellene az”. Amikor megérkezett december közepén a barátnőm Magyarországra, poénkodott is, hogy most már kevesebbszer térek be, már nem olyan fontos ő. Persze ez csak vicc volt, nagyon kedvelem őt is. Én csak „Don”-nak hívom, mint az igazi maffiavezéreket, jellegzetes angolja és hanghordozása miatt.
- Említetted a barátnődet: noha volt itt pár hónapot – biztosan nehéz lehet ilyen távol lenni tőle.
- Keykey-jel 2003-ban ismerkedtünk meg, lassan már 6 éve volt… Ő az én életem, a mindenem. Úgy volt, hogy csak pár hétre tud meglátogatni, de mindig odébb és odébb raktuk a járatát, hogy többet lehessünk együtt. Vele minden könnyebben megy, de el kell fogadnunk, hogy mindegyikünknek másutt van dolga. És azzal is együtt kell élni, hogy míg a magyar csapattársakat barátnőik várják otthon az ajtóban, addig mi amerikaiak többnyire az üres lakásba érkezünk. De szerencsére szinte minden nap tudunk Skype-on beszélni, s hamarosan látjuk is egymást újra.
- Térjünk vissza a magyar bajnoksághoz! Milyen erényekkel felvértezve jöttél ide, s mit sikerült megvalósítani?
- Az egyik legfontosabb, amit Amerikában tanultam, hogy a szorgalom mindig messzebb visz, mint a tehetség. De konkrétan arra gondolsz, hogy a kosárlabdában mik az erényeim? Magasságomhoz képest viszonylag jól dobok és gyors is vagyok. Ami pedig a gyengémet illeti, az az erősségemből is fakad. Nagyon vékony vagyok (ezt, mint sok egyéb más külső jellemzőmet is anyukámtól örököltem), így a palánk alatti birkózásban többször alulmaradok. Louis, Gege (Baki Gergely – a szerk.) és én fogadtunk is pár hónapja, hogy ki képes a legtöbb kilót felszedni, de valószínű veszteni fogok, ugyanis még az év elejei gyomorproblémám nagyon visszavetett.
Ami a komolyabb célokat és azok megvalósítását illeti: igyekeztem megtalálni a helyem a csapatban, ami bevallom nem volt könnyű és zökkenőmentes.
- Így igaz, a teljesítményed nem volt hullámvölgyektől mentes. Remek kezdés után jelentős visszaesés következett, de mintha mostanára megint stabilabb teljesítményre lennél képes.
- Az elején jól ment a játék, sok helyzetem is volt, amivel tudtam élni. Utána folyamatosan szűkült a terem, s úgy is éreztem, hogy a szerepem csökkent, s nem tudok annyit hozzátenni a játékhoz, amennyire képes lennék. S ez nem jó sem nekem, sem a csapatnak. Ekkor sokat beszéltünk az edzőkkel is, s beláttam nem csak akkor lehetek jó, ha sok pontot dobok. Ugyanis ebben a csapatban sokan képesek erre: ott van Louis és Calvin, vagy éppen a „Don” és a többi magyar játékos is. Én azzal is sokat segítek, ha más területen alkotok maradandót. És bizony sok egyéb attribútum van; egyszer össze is írtam magamnak egy listát, s Péternek, az edzőnknek is megmutattam. A kosárlabda, illetve minden csapatjáték olyan, mint a puzzle, mindenkinek meg kell találni a helyét.
- S mit gondolsz, a ZTE-nek, mint csapatnak hol a helye?
- Érdekes szezonunk volt eddig is, s az ezutáni mérkőzések is sok érdekességet rejtenek magukban. Már csak 6 mérkőzés van hátra az alapszakszból, tehát igen közeleg a végelszámolás. Ezeken a meccseken úgy kell harcolni, mintha az életünkért küzdenénk. Úgy érzem egyébként, hogy volt egy töréspont januárban Kecskeméten, amikor jól ment nekünk, lesérült Calvin, s ezzel a csapat is visszaesett. A másik töréspontot talán meglepő módon a szombathelyi Falco kupa-visszavágóra teszem. Nagyon be akartunk jutni a Kupa legjobb 4 csapata közé, hisz tudtuk 13 éve nem járt ott egerszegi csapat. Ez nem sikerült, de végre úgy játszottunk idegenben, ahogy korábban talán nem mindig sikerült, s néha nagy verésbe is beleszaladtunk. Most végre partiban tudtunk maradni egy igazán jó csapattal, s noha fájó volt a kiesés, de tanultunk belőle. Érdekes lesz, hogyan tud Calvin újra beilleszkedni, bár nekem nincsnek kétségeim: remek játékos, remek morállal; sokat edz most is.
A bajnokságban egyébként mindenki a legjobb 8 közé jutásról beszél, de én mindig győzni szeretnék, s nem érem be ennyivel, még tovább szeretnék jutni!
- A jobb kezedet védő speciális pánt már-már a védjegyeddé válik. Mi ennek a sztorija?
- Az alap felállásban semmi meglepő nincs: mint ahogy arra már utaltam, elég vékony gyerek vagyok, ebből kifolyólag meglehetősen csontos is. Még évekkel ezelőtt zsákolásnál sérült meg a könyököm, mely azóta is érzékeny, legutóbb Sopronban ütöttem be. Ez a pánt tehát a könyökömet védi. De talán „speciális ereje” is van: a Dombóvár meccs előtt Louis hasonló gondokkal küzdött, így a 2 védőm közül én a fehéret használtam, míg Louisnak odaadtam a feketét. A történet innentől ismert: a meccs vége előtt zsinórban bevarrt 4 triplát, s az ő vezérletével sikerült nyernünk. Mondtam is neki, hogy az én könyökvédőm miatt lehetett ez! :) De természetesen nem ezen múlt: a Falco elleni utolsó pillanatban pont ő volt ugyanaz, aki kihagyott egy büntetőt, s ezért nem jöhetett a hosszabbítás. Nagyon letört volt, de én azt mondtam: minden edzés után ott maradunk, s addig nem megyünk átöltözni, amíg mindegyikünk be nem dob 10-10 büntetőt hiba nélkül. Talán az ilyen kis nüanszok is segítenek abban, hogy fejlődj és nyerj!
- Sok szó esett már kosárlabdáról, de mit csinálsz, amikor hazaérsz edzésből?
- A mindennapjaim nem túl változatosak: a szokásos edzés-pihenés-edzés-pihenés ritmus. De rengeteget hallgatok zenét, a csapattársaim is tudják, hogy hozzám mindig fordulhatnak (az utóbbi időben Mike felelős a hazai meccsek előtti bemelegítő zenéért is – a szerk.), ha valamilyen új szám, vagy album kell. Egészen változatos az ízlésem, szinte mindent meghallgatok, néha legjobban a jazz, azon belül is Kenny G zenéje nyugtat meg. Rengeteget netezem, ott nézek TV-t (most éppen a March Madness-t, az NCAA csapatok végső csatáját), vagy filmet is. Utóbbiak közül leginkább a romantikus filmeket szeretem, kedvencem a Micsoda nő – bármennyire is furcsán hangzik. Természetesen én is nézek más „normális” filmeket, akciót és más műfajt is. Régóta lottózom, soha nem sajnálok pár dollárt arra, hogy abban a reményben legyek pár napig, hogy én fogom elvinni a következő nyereményt. Itt, a Ti országotokban is ostromlom a főnyereményt, Gege több játéknak is elmondta és részletesen leírta a szabályát. Már említettem Gáspi kutyáját: képes vagyok órákig játszani vele, azt hiszem nagyon megkedveltem ezt az állatot, egyszer aludt is már nálam. Van egy „sanda gyanúm”, hogy amennyit beszéltem már a barátnőmnek a kutyáról, egyszer majd meg is lep egyel otthon…
- Tudom nehéz és kegyetlen kérdés, de Te sem úszod meg: hol és miként látod magad 5-10 év múlva?
- Hmmm, tényleg nem egyszerű. Az elején említettem már amerikai barátom intelmét: ha egyszer Európába kerülsz, talán vissza se jössz már. Ha ez nem is ilyen sarkosan, de azért igaz. Szeretnék még itt kosarazni, minél több bajnokságot és kultúrát megismerni. Az NBA már talán túl távoli cél, de top bajnokságokban - tudtommal ilyen a spanyol, olasz és a francia – kipróbálnám magamat. Nyilván a családalapítás sem teljesen távoli cél, s itt is egyértelmű elképzeléseim vannak. Sokat beszéltem erről Keykey-jel, s ő is igazat adott nekem abban, hogy talán Európában kéne születnie leendő gyermekünknek is. Itt ugyanis sokkal magasabb szintű az oktatás, a gyerekek több nyelven képesek megtanulni, s kis korukban mi más célunk is lehetne! Lehet, hogy az egyetemet már az USA-ban végezné, de a kezdeti lépésekhez nagyon fontosnak érzem Európát. Hogy velem mi lesz kosárlabda után? Nem érzem magamban az elhivatottságot, hogy edző legyek, de nem szakadnék el a sporttól. Szívesen lennék sportkommentátor, vagy bármi olyan munkát vállalnék, amiben sok az emberek közötti interakció, ugyanis azt folyamatosan igénylem. De kipróbálnám magam a stand-up comedy műfajban is! Vagy emlékeztek Will Smith-re a Kaliforniába jöttem című sorozatból? Azt a szerepet nekem találták ki! :-) Sajnos magasságom okán csak kosarast játszhatom, abban a szakmában nem előny a magas ember. De ha mégis tudtok olyan forgatásról, ahol ez előírás – akkor szóljatok!
- Úgy lesz! Addig is van azért még pár inspiráló feladat a szezon során. Sok sikert ehhez!
Képek forrása: Zsu, ZH.
Megosztás
