- Hosszú szezon áll mögöttünk. Neked ez volt az első Magyarországon, mit vártál érkezésedkor a csapattól, s ebből mi valósult végül meg?
- Amikor leszállt a repülőm Budapesten, s egyből Szombathelyre, a csapat felkészülési mérkőzésére vezetett utam, még fogalmam nem volt, hogy hova csöppentem, s mire számíthatok. A társaim már előbbre tartottak a felkészülésben, irányítóként később csatlakoztam hozzájuk, így nem tudtam, mennyire vagyunk igazán csapat, illetve az ellenfeleket sem igazán ismertem. Az egyiküket megkérdeztem – talán Trepi lehetett az -, hogy mi hányadik helyre érhetünk oda. Ő azt mondta – s később ezt kívülről többen is megerősítették, s reálisnak tartották -, hogy a 6., 7. hely környékére. Úgy voltam ezért szinte kár is harcolni, én mindig mindenkor ugyanis győzni akarok.Amikor elindult a bajnokság, megérkezett Mike, kezdtünk összeállni, én őszintén hittem, hogy bajnokok is lehetünk. A paksi vereség után éreztem ugyan, hogy ők nagyon erősek (Darris Nichols-t korábbról is ismertem), s később kiderült, hogy igazam is lett, bár kicserélődött csapattal, de felértek a csúcsra. Sajnos ez nekünk nem sikerült, de egyáltalán nem vagyok elégedetlen a bronzzal, nagyon nagy eredménynek tartom ezt is.
- A Dombóvár kiejtését követően páran kritizálták a csapat egészének teljesítményét a Pécs elleni negyeddöntőben. Szerinted is gyengén játszottunk? Ha igen, miért?
- Nem játszottunk igazán jól, de csapatként egészen extra volt a Pécs. Tudom, hogy régóta együtt játszik az a társaság, ez látszott is rajtuk, mentálisan nagyon együtt voltak, mi sajnos akkor egy igen rossz periódusban voltunk. Az ottani játékosok –köztük a légiósok - talán abban is rutinosabbak voltak, hogy jobban fel tudták dolgozni a nem csak a játékról szóló, mondjuk úgy: „külső körülményeket” is. Néhányunknak, akik először vannak Magyarországon, ez gondot okozott. Megérdemelten jutott tovább a Pécs, jobbak voltak. A bronzmeccsen sokkal motiváltabbak voltunk az ellenfelünknél, s noha sajnálom a szombathelyi zárt kapus elvesztett mérkőzést, mert komoly győzelmi esélyeink voltak, de kárpótolt a szenzációs otthoni ünneplés.
- Ha ezt az évet egész eddigi karriered egy szakaszának veszed, akkor miben fejlődtél leginkább a ZTE-ben? Mi az, amit ennek az együttesnek köszönhetsz, mi volt az idei szezon hozadéka számodra?
- Ez a harmadik profi, s egyben harmadik európai évadom.Először Svédországban kezdtem, ahol a főiskoláról kikerülvén gyakorlatilagújonc voltam, s úgy is viselkedtem. Egy fiatal kosaras, aki előbb mindig meghallgatta az idősebb játékost, s próbált valahogy társaihoz idomulni. Finnországban kicsit más volt a szerepköröm, ám nem kerültem igazán jó csapatba. A ZTE-nél egészen más volt a helyzet. Kicsit a személyiségem is változott. Próbáltam nyitottabb lenni, megismerni a játékostársaimat, hogy utána szinte olvassam a pályán az ő gondolataikat. Sokat segített, hogy a honfitársaimmal meccsek előtti este szinte menetrendszerűen ültünk le szolid, csendes, borozós vacsorára, ahol megbeszéltük a másnapi derbit, az élet nagy dolgait.Felismertem, hogy edzésen, mérkőzésen nem szégyen dicsérni, akár szidni,tanácsot adni, hisz ezzel mindig csak nekünk, a csapatnak lesz jobb. Úgy érzem,hogy olyan csapatba kerültem, ahol erre nyílt lehetőségem, meghallgattak, s sokat sikerült ilyen téren fejlődnöm.
- Kikerülhetetlen kérdés, s valószínűleg mindenki ezzel gyötör mostanában: hogyan tovább,lehetsz-e újra a ZTE játékosa?
- Ez soktényezős egyenlet. Ami a legfontosabb: ez nem csak rajtam múlik már. Kaptam egy ajánlatot a ZTE-től, amit nem fogadtam el, most kaptam egy annál jobbat is tőlük. Nyilván a szakmai szempontokon túl fontosak az anyagiak is, de nem a legfontosabb. Ha máshonnan is kapnék ajánlatot, ami csak kicsivel több, mint a mostani csapatomé, akkor maradni fogok, hisz nagyon jól éreztem magam, jó közösségbe kerültem, s jó edzők keze alatt fejlődhettem.A város is tetszik, nem szeretnék ennél nagyobb helyen sem kosarazni. Itt tudok a játékra koncentrálni, s úgy érzem, hogy szeretnek. Párszor voltam csak Budapesten, tehát nem ismerem annyira az egyébként gyönyörű várost, de nem tudnám elképzelni, hogy egy ottani csapatban kosarazzak pár száz néző előtt,amikor itt többen vannak, s úgy érzem „valaki” vagyok, nem csak egy a sok közül.
- Tehát minden képlékeny még. Mi az a legkésőbbi időpont, ameddig szeretnéd, hogy eldőljön a sorsod?
- Nem sürget az idő. Az biztos viszont, hogy nem szeretném a tavalyi helyzet megismétlődését. Akkor csak szeptemberre találtam csapatot magamnak, most jólenne, ha legkésőbb július vége, augusztus eleje felé már tudnám, hogy hol kezdem majd meg a felkészülést.
- Addig pihenés?
- Most mindenképpen. A bronzérem szerzésének éjszakáján a csapattal elbúcsúztatjuk a szezont, majd rögtön másnap Zalaegerszeget is elhagyom. Pár napot Budapesten töltök, majd Bolognába repülök. Ott egy régi barátommal találkozom, aki a helyi olasz elsőligás csapatban kosarazik. Majd Budapest rövid érintésével megyek haza. Washingtonban már vár a családom és a barátaim.Nagyon hiányoztak már az utolsó hetekben. 2 hétig biztosan pihenni fogok, de utána már hiányozni fog a mozgás, a labda. Mint már 15 éves korom óta folyamatosan, így most is csatlakozni fogok nevelőedzőm, Ed Meyers táborához.Itt 10-18 éves kosarasok vannak, s a D.C. melletti Marylandben a legfiatalabbakat gyakorlatilag én edzem, míg az idősebbekhez beszállok, s Ed lesz a főnök. Hogy utána mi lesz, azt még nem tudom.
- Mondjuk találkozunk Zalaegerszegen?!:-)
- Sok minden megtörténhet. Ez még a jövő zenéje.
- Bárhogy is alakul, bármerre is visz a sorsod, gratulálok az idei évhez, köszönöm a sok segítséget, s minden jót kívánok!
Louis Hinnant ígérete szerint még legalább egy bloggal jelentkezik, s természetesen jövője alakulásáról,döntéséről, s annak hátteréről is első kézből értesülhetnek a ztekosar.hu látogatói.
A cikk kizárólagos tulajdonosa a ztekosar.hu, bármilyen felhasználáshoz a szerző engedélye szükséges.
Megosztás
