Itt az ideje büszkének lenni...

 

Sportszombat volt február 26-án. Egy igazi foci rangadóval indult, igaz már jóval halványabb volt a hangulat, mint ami elvárható lenne, s sajnos ez évről évre így megy, arról ne is beszéljünk, hogy a dátum nem ajánlott focimeccshez, s a színvonal részben a pályának köszönhetően igencsak alacsony volt.

Egy felejthető meccs után az emberek több mint negyede nem a buszmegálló felé vette a startot, hanem a már fényárban úszó Városi Sportcsarnok felé. Természetesen jómagam is e létesítményt vettem célba, s egy kis plusz kitérő után megvettem duplán kedvezményes jegyem. El is gondolkodtam, hogy bár ez egy remek PR lépés volt, de megengedhetjük-e magunknak. Aztán végig futott az agyamon, hogy vajon ilyen helyzetben melyik klub adná ilyen áron a ticketeket?

Furcsa érzések cikáztak benne, vajon mennyien leszünk a meccsen. Már jegyvétel előtt is hallottam, hogy biztató rigmusok hangjai vágják át a több mint harminc éves vasbeton szerkezetet. Felérve a "kanyarba" egész kellemes látvány fogadott, bár akkor még nem voltunk többen, mint az előző hazai meccsen, de annyian legalább igen, s még negyedóra volt a feldobásig.

Kedves ismerőseimmel megvolt a szokásos kézfogás és esélylatolgatás, valamint a kissé visszafogott helyzetelemzés. Na, lássuk csak, mi folyik a játéktéren. Semmi extra a szokásos zicceres bemelegítés. Na, jó, nekem is feltűnt, hogy nincs légiósunk és az aktív keretből mondhatni mindenki ZTE nevelés. Most aztán igazán magunkénak érezhettük a csapatot, ennél már nem lehetnénk "Zetésebbek".

Amíg azon gondolkodtam nagy szurkolói meccsrutinnal rendelkező rajongótársaimmal, hogy mi lesz a kezdő és vajon meddig bírjuk tartani a lépést a Kecskeméttel, addig egyre több és több ember tette tiszteletét a Sportcsarnokban. Mindenki tisztában volt vele, hogy ez az este talán még jobban fog szólni az egerszegi kosárlabdáról, mint a tavalyi szezon, amikor is úgy meneteltünk át a magyar bajnokságon és kupán, mint kés a vajon. Itt bizony nem egy fényes kupa ragyogott a csillogó szemekben, hanem a büszkeség. Nem másra voltunk a csarnok sárga és zöld padsoraiban büszkék, mint arra, hogy van csapatunk, aki a legfelső nemzeti bajnokságban játszik, még úgy is, hogy a játékosokkal szemben is kellemetlen méretű tartozásai vannak a klubnak.

Viszont, ahogy Dallos Ádám már jól aposztrofálta fiainkat, a mi hőseink nem hagyták el csapatunkat, akik pedig mentek őket is meg lehet érteni, s köszönjük eddigi remek munkájukat, de ez a dal már nem róluk szól. A megmaradt kosarasok esetében már az is nagy dolog, hogy itt maradtak, de hogy emellett a pályán meg is szakadnak a sikerért az már emberi és sportemberi nagyságukról is tanúskodik.

Egy korábbi versemben már éltem egy igencsak hatásvadász jelzővel, de most még inkább megfelelő, ha azt mondom a ZTE KK játékosai, edzői és vezetői Leonidász seregét testesítették meg a XXI. században sportvilágában. Igen, ez lehet, hogy egyeseknek nem tetszik: ugyanvezetőink nem tudtak olyan teljesítménnyel előállni, mint a játékosok, de próbált már valaki egy vállalatot, főleg egy sport vállalatot irányítani? Hát nem lehet egyszerű, s én nem merném elvállalni szeretett klubom gazdasági irányítását. A klub vezetői is felsorakoztak a csapat mögött és nem bújtak el, mint láthattuk azt szerte oly sok helyen a világban.

Na de térjünk vissza a meccsre, hiszen még el se kezdődött. Valami böködés, s Zoli egy pénztárszalagot adott át, s láttam, hogy a B - közép pénztárszalag esőt szervez, mindenkinek jutott bőven. A nézőszám valahol ezerhétszáz körül volt, de már a feldobás előtt is puskaporos volt a levegő. Mindenki meg akarta mutatni: Egerszeg nem adja fel, Egerszeg maga a sport.

Kezdjük el hát a bemutatást, s valóban a bajnoki évre emlékeztető pénztárszalag rengeteg repült a pályára. A meccset 12-0 -val kezdte a bajnokság színmagyar, bajnok csapata. A lelátó tombolt, minden pont után az égbe emelkedtek a kezek, a sálak. A B - közép vezérletével az egész csarnok hihetetlen atmoszférát teremtett, amit megéreztek a kék-fehér "hősök", s extra energiákat bevetve remekeltek.

Én úgy éreztem egy héttel a magyar All-Star gála után - amit volt szerencsém élőben megtekinteni -, hogy itt van a kosárlabda ünnepe, s nem egy mézes-mázos, alibi gálameccsen.

Nem fogom leírni, hogy hogyan alakult a mérkőzést, sokkal inkább az szeretném hangsúlyozni, hogy talán most játszott a legjobban a ZTE lelátón innen és túl, mert azt hiszem senki sem kérdőjelezheti meg, hogy ilyen hatodik ember rég nem volt a csarnokunkban. Aki élt és mozgott kiskölyöktől a kilencven éves Pista bácsiig és Ildi néniig mindenki pirosra verte a tenyerét. S pénzben mernék fogadni, hogy tavaly a bajnoki döntőn nem állt ennyit a publikum, mint ezen a nevezetes február 26-ai estén.

A B - közép is üzent:"Ti vagytok a legnagyobbak" - "Megjártuk együtt a mennyeket! A pokolban sem lesztek egyedül!" - feliratok jelezték a csapat mögött egy emberként sorakoznak fel a szurkolók.

Nem lesz túlzás, ha azt mondom, hogy az első perctől az utolsóig a fiúk minden segítséget megkaptak a lelátóról és éltek is vele, hiszen közel voltunk a győzelemhez. Viszont a csoda így is összejött, soha nem látott összhang a csapat és a drukkerei között.

Még a színészi teljesítményéről elhíresült Sztojan Ivkovics is visszafogott úriember volt, hiszen átérezte, hogy mi folyik itt, s miről is szól ez a mérkőzés. Sajnos a szürkeruhás "mesterhármas" nem igazán állt a helyzet magaslatán. Hibát hibára halmoztak, s sajnos egyik már végzetesen megpecsételte a mérkőzés kimenetelét.

A lefújást követően bajnoknak kijáró, s bajnokhoz méltó ünneplés kezdődött. Nem túlzok, ha azt mondom, több mint egy évtizednyi ZTE szurkolói "pályafutásom" alatt nem éreztem ilyet, szűnni nem akaró tapsvihar, s még a levegő is vigyázban állt a vesztes csapat előtt. Számomra nagyon megható volt, s lehet, hogy nagyon szentimentális vagyok. Azt éreztem, hogy igen, ez Egerszeg, egy család, ahol ha baj van a vezető nem bújik el az irodában, a csodacsapat játékosai vért izzadnak a pályán, a szurkolók pedig tapsolásukkal megrengetik a Sportcsarnok szerkezetét.

Egerszeg, itt az ideje büszkének lenni magadra...

Korcz Attila

korczattila.uw.hu

A fent közölt írás nem a Zalakerámia ZTE KK sportegyesület hivatalos állásfoglalása, csupán egy szurkolói vélemény.